Viselkedjünk erdőn-mezőn (is)

Ezt én hazaviszem!


Miért van az, hogy mindent, ami tetszik nekünk, haza akarunk vinni? Nem csak a bájos kölykökkel van ez így, de erdő — mező virágaival, terméseivel, izgalmas, de akár csúf, vagy veszélyes állataival, de még a puszta terméskővel is! Mintha kevésbé lenne valami értékes, ha nem birtokolhatom! Pedig a leszakított vadvirág órák alatt elfonnyad, a termőhelyéről átültetett növény csak sínylődik kertünk tápanyagokban gazdag talaján és az elhurcolt állatok is csúf véget érnek. Előbb-utóbb minden meghal, megfakul, amit hazaviszünk, holott eredeti élőhelyükön még élnének, más élőlényt még éltetnének „gyűjtögető” hajlamunkban számunkra nem annak kell irányadónak lennie, hogy valamilyen tájat, növényt, vagy állatot törvény is véd, hanem annak az elsődleges felismerésnek kell munkálkodnia, hogy minden úgy és ott szép, ahogyan és ahol a természet megalkotta.
A tavasszal erdőt—mezőt járó ember lépten, nyomon találkozik a megújuló természet nyomaival. Hevenyészve összehordott ellő-vackok, gondosan előkészített „szülőszobák”, árvának tűnő fiókák, kölykök, gidák és borjak rejtőznek mindenütt. Nincs lélekemelőbb, aranyosabb látvány a néhány napos állatfinál. Ártatlansága, kecses esetlensége arra késztet bennünket, hogy elfogjuk, megsimogassuk, gondoskodjunk róla. Esetleg élményünket mással is megosztandó, hazavigyük és megpróbáljuk felnevelni. Szinte természetes, hogy az ily módon talált apróságról mi akarunk gondoskodni, mert azt hisszük, hogy az anyja elhagyta, és nélkülünk elpusztulna. Holott, ritka kivételtől eltekintve, éppen akkor mondunk halálos ítéletet a kicsire, amikor kézbe vesszük, megsimogatjuk, netán otthonunkba fogadjuk. Mi a teendő, ha egy ilyen apróságot találunk? — Azt gondoljuk, ez attól függ, hogy milyen állat kicsinyét leltük fel. Ez csak annyiban igaz, hogy amennyiben vaddisznó malacaival találkozunk, a legnagyobb óvatosságot tanúsítva tűnjünk el a környékről! A koca ritkán hagyja magára a malacait, és azok védelmében nekitámad a behatolónak, nemre és rangra tekintet nélkül. Az őz és a szarvas is gyakran elfekteti gidáját, borját. Leggyakrabban akkor teszi, amikor veszélyt érez. Ilyenkor nem távolodik el, veszélyérzetétől függően egyre táguló körben mozogva, lehetőleg mindig szél alatt maradva figyeli a fejleményeket. A tapasztalatlan kiránduló, meglátva a fekve rejtőző, mozdulatlan kicsit, joggal hiszi azt, hogy valami baja van. Hiszen még akkor sem mozdul, mikor már szinte rálép az ember! Pedig semmi baja sincs, csak rejtőzködési ösztönének engedelmeskedik. Hiszen a lábai még gyengék a meneküléshez, és a génjeiben rögzített, ezernyi ős által gyűjtött tapasztalat nem engedi menekülni, mert a menekülés látványa a természetes ellenségeit (ragadozók) az elfogására ösztökélik. Hogyan viselkedjünk, ha vadon élő állat kicsijével találkozunk? — Amint meglátunk egy apróságot, álljunk meg! Ne közelítsünk hozzá, ne kergessük, ne érintsük a kezünkkel, és ne próbáljuk etetni! Még akkor se vigyük el, ha azt gondoljuk, hogy számára nem biztonságos a hely. Mihelyt látványában kigyönyörködtük magunkat, óvatosan vonuljunk vissza!