„Látlelet” agrár-figyelő blog
Klímaváltozás: csak várunk?

2023/12/20

Az európai átlag után kullogunk

Az égbekiáltó ellentmondások itt maradtak velünk: száradó térségek, gyakoribb aszályok, csökkenő vízhozamok. A tudósok jelzései szerint nincs is vége a káros folyamatoknak, mert Magyarország ökológiai értelemben a legmagasabb sérülékenységi területek közé tartozik. A hazai átlaghőmérséklet növekedése majdnem másfélszer gyorsabb a globális klímaváltozás értékénél. Magyarországot erősen sújtja a felmelegedés, egyre szárazabbá válik az éghajlat. Szemléletes számítások szerint az ország átlaghőmérséklete ötven év alatt annyit melegedett, mintha ezer kilométerrel délebbre lennénk.

Ezt jól érzékelik a Duna – Tisza közén, ahol a természetes vegetáció is átalakulóban van. A Homokhátságon egyre kevesebben tudnak megélni a mezőgazdaságból, korábbi termőterületek esnek ki a művelésből. Az intenzív öntözés ezen segíthetne, de paradox módon a vizet ugyanabból a vízbázisból emelik ki, amelynek kritikus csökkenése magát a problémát okozza. Ha más forrásból nem lesz elérhető a víz, az öngerjesztő folyamat visszafordíthatatlanná válik.

Mezőgazdasági nézőpontból a klímaváltozás és az öntözés egymás mellett halad, sajnos a romlás irányába. A száradó térségek dacára negyven év alatt az öntözött terület harmadára esett vissza. A nyolcvanas évek közepén még 300-350 ezer hektáron öntöztek, most a 100 ezer hektárt alig haladja meg az öntözött területek nagysága. Ez nem jellemző az európai mezőgazdaságra, mert itthon a termőföld másfél százalékát öntözzük, az uniós átlag 8-9 százalék. A vízkészletek kihasználtsága még ennél is nagyobb eltérést mutat: Magyarországon 30 százalék, az uniós átlag 80 százalék.

Nem kellene tudomásul venni a lemaradást, hiszen a régi csatornarendszerek még fekszenek, de amortizálódtak, rosszabb esetben a hulladéktelepekre kerültek a föld feletti eszközök. Számítások szerint, ha az 50 ezer folyamkilométer csatornarendszert rehabilitálnák, ismét 300 ezer hektáron lehetne öntözni. Erre a gazdák képtelenek, állami beavatkozásra feltétlenül szükség van.

Szántsak vagy ne szántsak?

Persze a gazdák sem állhatnak ölbe tett kézzel a portájuk végén, csak az állami segítségre várva. Az egyre kevesebb lehulló csapadék, a víz tájban tartása a gazdák feladata, és egyben érdekük is, mert ezzel növekedhet a termelés biztonsága. Az első kérdés ilyenkor: szántsak vagy ne szántsak? Ezt a fogalmat mostanában úgy emlegetjük, mintha újdonság lenne. Ezzel szemben 1970-ben jelent meg A növénytermesztés kézikönyve, melyet a méltán hírneves professzor, Láng Géza szerkesztett. Ebben már egyértelműen fogalmaz a talajművelésről: „klasszikus értelmezésben a talajművelés feladata a talaj víz-levegő-hőgazdálkodásának és biológiai sajátságainak kedvezőbbé tétele, a gyomirtás, a tápanyagok feltárása és a gyökerek energiaveszteségének csökkentése”. Ezt a gazdasági siker érdekében végzett munkát számos módszerrel el lehet végezni. Akik a szántás ellen érvelnek, helyesen mondják, hogy így csökkennek a költségek, mert kevesebb gép, műtrágya kell; javul a talajszerkezet, növekszik a talaj szénmegkötő képessége. Akik a szántás mellett vannak, azt állítják, hogy egy-másfél tonnával nagyobb lehet a hektáronkénti hozam, szántás nélkül kötött talajokon sokkal nehezebb jó magágyat készíteni, a gyomokat, a pocokinváziót megfékezni.

Természetesen nem szabad az ötven évvel ezelőtti szakirodalomnál lemaradni, mert azóta számos olyan publikáció jelent meg, amely a megváltozott körülményekhez segíti igazodni a talajművelési eljárásokat. A gyakorlatban azt tapasztalhatjuk, hogy a talajforgatás jelentősége mostanáig nem csökkent, de egyre gyakoribb a forgatás nélküli és a sávos talajművelés, terjed a regeneratív gazdálkodás is. A változó módszerekhez más-más eszközök, tápanyag-visszapótlás, növényvédelem tartozik.  

Amit Láng Géza professzortól már ötven éve meg lehetett tanulni: a mezőgazda szubjektív ítélete nem nélkülözhető.

Milyen jövő vár a derékhadra?

Kissé rosszkedvűen megállapíthatjuk, hogy a magyar mezőgazdaság nem siet a klímaváltozáshoz alkalmazkodni. Ennek és ezzel együtt a versenyképesség javításának feltétele lenne a korszerű technológiák és eszközök használata. Következetes alkalmazásukhoz tudásra és pénzre van szükség. Unalomig ismételgetett tény, hogy öregszik a gazdatársadalom, kevés a gazdálkodni vágyó fiatal, s a vállalkozásokat vezetők között a diplomások aránya a 10 százalékot sem éri el. A digitális forradalom a mezőgazdaságot is elérte, a hozzá szükséges eszközök beszerzése növekszik, de tudás hiányában az adatok értelmezése, hasznosításuk gyengélkedik.

Kitörési pontként látszik a méretgazdaságosság javulása. A 4000 eurónál kevesebb standard termelési értéket előállító gazdaságok aránya 10 év alatt a 70 százalékról 50 százalékra csökkent. Ezek a gazdaságok az összes termelési érték 2.6 százalékát állítják elő. A termelési érték 45 százalékát a gazdaságok 1 százaléka adja. Jól érzékelhető a koncentráció folyamata, amit egy friss KSH adat is igazol. Tíz év alatt 100 ezer gazdaság tűnt el a mezőgazdaságból. Hasonló tendenciák láthatók Európában is, Németországban és Olaszországban 60-80 százalékkal csökkent a családi gazdaságok száma.

Kicsit tágabban értelmezve a folyamatokat, az agrár támogatások nem tudták megakadályozni a gazdák elvándorlását. A támogatások a nagyoknak kedveztek, amelyek folyamatosan felvásárolták vagy bérleményként megszerezték a versenyre képtelen kisbirtokokat. Az egyelőre még nem látható, hogy milyen jövő vár a derékhadat képviselő közepes méretű gazdaságokra, és tulajdonosaik milyen sikerrel alkalmazkodnak a változó klímához és a piachoz.