„Látlelet” agrár-figyelő blog
Termelői piac: bizalmi kapcsolat, ingatag jövedelem

2024/03/22

Értékesítési biztonság a háztáji mögött

Ne sírjuk vissza az egykori háztáji gazdaságokat. Tudomásul kell venni, hogy ami elmúlt, az elmúlt. A kialakult együttműködő szervezeti struktúra tanulságait azonban érdemes számba venni. A háztáji alapvetően a termelőszövetkezeti tagok mini gazdaságát jelentette. A szövetkezetektől kaptak földet, állatot, takarmányt a tagok, és a munkaidejükön túl elvégezték a napi feladatokat. Tartottak sertést, baromfit, nyulat, termeltek uborkát, paprikát, paradicsomot; és a kész termékeket vagy a termelőszövetkezetek, vagy a fogyasztási szövetkezetek támogatásával értékesítették.

A felvásárlási árakra akkor is állandóan panaszkodtak a háztájiban gazdálkodók, de abban biztosak lehettek, hogy az uborka nem rohad rájuk, nyulaikat átveszi az áfész. Két-három falunként volt felvásárló hely, szinte minden faluban volt csarnok, ahol reggel és este átvették a frissen fejt tejet.

Kialakított, értékesítési biztonságot jelentő infrastruktúra volt a háztáji gazdálkodás, és az egész falusi kiegészítő jövedelemszerzés mögött. A szövetkezetek nem csak tagjaikat támogatták a termelésben és az értékesítésben, átvették a városban dolgozó munkások, a vasutasok és a falusi tanítók termékeit is. Virágzott a kisparaszti gazdálkodás, alig voltak gazos porták, az egyébként szerény jövedelmüket biztonságosan kiegészíthették a falusi emberek.

A szegények önellátásra sem képesek

A rendszerváltáskor fölbomlottak, megszűntek a szövetkezetek, és összeomlott a termelési-értékesítési biztonságot jelentő struktúra. A kilencvenes évek elején – közepén falun is megjelentek az addig ott ismeretlen zöldségboltok, egyre több kertet vert föl a gaz. A statisztikák szerint a nyolcvanas években még másfél millió kistermelő volt itthon, most a félmilliót sem éri el a számuk.

Legelőbb a munka-és időigényes állattartás szűnt meg, és ütemesen fölszámolták a kiegészítő tevékenységüket és élelmiszer-önellátásukat a falusi emberek. A tapasztalatok szerint saját célra azok a nyugdíjasok vagy középkorú emberek termelnek, akiknek egyébként tisztes jövedelmük van. Az igazán szegények, akiknek nagyobb szükségük lenne az önellátásra, a kiegészítő jövedelemre, nem képesek bekapcsolódni a gazdálkodásba. Szemléletes és egyben riasztó példája ennek a falut alig látott főtanácsadó naposcsibe osztogatásának mérsékelt sikere, vagy inkább látványos kudarca. A gazdálkodáshoz ugyanis eszközökre, állatokra, takarmányra, palántákra, növényvédő szerekre van szükség; s ha mindezek már rendelkezésre állnak, a minimális szaktudás sem nélkülözhető.

Nincs tervezhető, kiszámítható piac

Két évtizedes kihagyás után, tíz éve lett ismert a rövid ellátási lánc fogalma, és a falusi újratermelést serkentő gyakorlata. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara is rendszeres támogatója a remélhetően sikeres termelési gyakorlatnak, szakmai rendezvényeken ismertetik a jó gyakorlatokat. A rövid ellátási láncnak számos típusa van, úgymint a termelői piac, az útmenti és a gazdaudvari értékesítés, a szedd magad mozgalom, a falusi vendégasztal /Ausztriában Mária Terézia óta adómentes /, a házhoz szállítás, a webárúház.

Közös jellemzőjük, hogy a helyi gazdálkodók és a vevők között bizalmi kapcsolat van, mert ismerik és megbíznak egymásban. Többségében kisebb méretű gazdaságok árulják így portékájukat, jellemző a helybeli készpénzes fizetés / számlával, nyugtával nem bajlódnak/. Helyben marad a haszon, a közösségeken belül forog a pénz, s ez egyben multiplikátor /sokszorozó/ hatást is jelent. A gazdálkodók nézőpontjából jelentős előny, hogy közvetlenül találkoznak a vevőkkel, a termékek árára nem rakodnak a nagy-és a kiskereskedelem árrései, szerényebb ár mellett is nagyobb lehet a munka jövedelme.

Árnyoldala ennek a kapcsolati rendszernek, hogy a termelő többnyire esetenként találkozik a vevővel, a terméknek nincs előre tervezhető, kiszámítható piaca. A kisebb gazdaságok arra sem képesek, hogy jelentősebb választékot kínáljanak a vevőknek, és egy-egy termék értékesítésében is korlátozott a kapacitásuk. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy nem tudnak közel kerülni a vezető piacokhoz.

A rövid ellátási lánc gyakorlata a nehézségek ellenére is erősítésre, támogatásra érdemes, mert segíti fenntartani a vidék életképességét. A magyar települések 20 százalékán 300 alatti a lélekszám, s ugyancsak a 20 százalékán az állandó népesség harmada már 60 éven felüli. Az elöregedő falvakban egyre kevesebben lesznek azok az emberek, akik a rövid ellátási lánc „első karikáját”, a termelést választják.