„Látlelet” agrár-figyelő blog
Agrárpolitika: itt az ideje az irányváltásnak

2025/01/13

Túlsúlyban a szántóföldi növénytermelés

A fenti állítások nem légből kapottak, Pinke Zsolt és kutatótársai dolgozták föl az elmúlt másfél évszázad agrármodernizációs törekvéseit, azok hatásait a mostani gyakorlatra. A XIX. század második felében az akkori urak a vizes élőhelyek lecsapolása mellett döntöttek, figyelmen kívül hagyva a termőhelyi adottságokhoz való igazodást. A következmény az lett, hogy a magyar agrártörténelemben először az állattenyésztésről a szántóföldi növénytermelésre került a hangsúly.

A második nagy modernizációs kísérlet a második világháború után következett be, amire az egyéni gazdaságok megszűnése, az erőltetett kollektivizálás, a KGST piachoz való igazodás volt a jellemző. Megmaradt a szántóföldi növénytermelés túlsúlya, a búza és a kukorica aránya meghaladta az 50 százalékot a vetésszerkezetben. Háttérbe szorult a nagy szaktudást, több innovációt feltételező zöldség-és gyümölcstermelés, amelynek versenyképességét az is hátráltatta, hogy a KGST védett és termékhiányos piacain jól eladhatók voltak a feldolgozatlan végtermékek.

Biztos koncentráció

A harmadik modernizációs kísérlet három évtizede kezdődött, amikor a naturális mutatókban Európa élvonalában járó mezőgazdaság elkezdett látványosan hanyatlani. Másfél évtizede fogalmazott úgy Kapronczai István, az ismert agrárközgazdász kutató, hogy az Európai Uniós csatlakozás idején „a korábban sikeres magyar mezőgazdaság már csak árnyéka volt önmagának”. A rendszerváltáskor a jól működő szövetkezeteket is földarabolták, helyükre a kis-közepes méretű, hagyományos módszerekkel irányított gazdaságok kerültek. Harmadszorra is a szántóföldi növénytermelés maradt a túlsúlyban, jellemzően monokultúrás termesztéssel. Az Európai Uniós támogatások is ezt a folyamatot erősítették, hiszen főként a szántóföldi növénytermelést szolgáló eszközök beszerzéséhez voltak bőséges források.

A látványos kárpótlást követő szétaprózódás és a vele együtt járó alacsony hatékonyság visszafordulóban van, de a gazdaságok kétharmada még mindig 10 hektárnál kisebb területen dolgozik. A biztosabb megélhetést és az aktuális innovációs technológiákat alkalmazni képes, 200 hektárnál nagyobb családi gazdaságok száma meghaladja a kétezret. A biztos koncentrációt jól jelzi, hogy ma már a gazdaságok 1 százaléka adja a mezőgazdasági termelési érték 45 százalékát.

Hatékonyság helyett „vörös bárózás”

Az elmúlt öt évtized agráriumot meghatározó változásai röviden összefoglalhatóak. A hetvenes években felemelkedő pályán volt a mezőgazdaság, akkoriban érkeztek meg a nyugati – John Deer stb. – traktorok, kombájnok, a mezőgazdaság naturális mutatói Európa élvonalában voltak. Két–három évtizeddel később a hatékonyságot elnyomta a „vörös bárós” szlogen, és a termelési mutatók látványosan romlottak. Újabb évtizedek múlva a mezőgazdaság elszenvedi a klímaváltozás hatásait, aszály, új járványok pusztítanak, eladatlan készletek halmozódnak a magtárakban.

Európa boldogabb felén hatékonyabban alkalmazkodtak a mindenkori valósághoz. Ezt jól mutatja például a dunántúli méretű Hollandia mezőgazdasága. A holland gazdák egy eurót 44 centből állítanak elő, itthon ehhez 59 cent kell, vagyis jóval kisebb a fejlesztésekhez is szükséges jövedelem. A mostani versenyben már nehezen elérhető előnyt szereztek, hiszen amig nálunk négyezer euró az egy hektárra jutó tőke, Hollandiában ennek a tízszerese, A magyar gazdák mostanáig berendezkedtek a másfél évszázados hagyomány gyakorlatára, maradtak a szántóföldi növénytermelésnél; azon belül a négy főnövényt részesítik előnyben. A hollandoknál éppen fordított a helyzet, az állattenyésztés részesedése a termelésből 52 százalék, nálunk a 30 százalék körül változik.

Amint Pinke Zsolt és kutatótársai megállapították, a XIX. század második fele óta mindhárom magyar modernizációs kísérlet rossz irányba fordult. Itt az ideje az irányváltásnak.