„Látlelet” agrár-figyelő blog
Kertészet: Lombhullatás után lesz rügyfakadás?

2025/01/31

Nincs stabil minőség és mennyiség

Vissza-visszatérő hangzatos állítás, hogy ökológiai adottságaink alapján 20 millió ember ellátását kiszolgálhatjuk. Adottságaink vannak, de ez egyelőre álomnak tűnik, hiszen a zöldség-és gyümölcstermelésben önellátásra sem vagyunk képesek. Az önellátás szintje például almából 76, őszibarackból 70, uborkából 50, salátából 24 százalék. Hiányt persze semmiből nem szenvednek a fogyasztók, mert importból lehet pótolni az itthoni alacsonyabb termésmennyiséget.

Az önellátásunk ingadozása a termőföldeken kezdődik. Gyümölcsöt 80 ezer hektáron termelünk, a termés mennyisége 500 és 1200 ezer tonna között ingadozik. Ennek következménye, ha kevés a termés, nem tudjuk kiszolgálni a hazai piacot sem; ha sok, akkor meg a fán vagy a földön rothad a termés. Az ingadozás oka főként az, hogy a termelés színvonala a nyolcvanas évekét sem éri el. Kevés a korszerű, intenzíven művelt, nagy termésbiztonságú ültetvény, emiatt nem stabil sem a mennyiség, sem a minőség. A termelés színvonala az ültetvények egyharmadán versenyképes, s ezeken a gazdálkodók 10 százaléka dolgozik. A termelő vállalkozások kétharmada versenyképtelen, a közvetlen támogatások tartják életben ezeket a gyenge, kisebb méretű gazdaságokat.

Hiányzik a tőke és a szándék

Egy árnyalattal jobb a helyzet a zöldségtermelésben. A termőterület legalább kétharmadán jó színvonalon gazdálkodnak, de az egyes kultúrák között számottevő különbségek tapasztalhatók. A 80 ezer hektárnyi szabadföldi terület több mint felén csemegekukoricát és zöldborsót termelnek, melyek termesztéstechnológiája közel áll a gabonafélékéhez. Az intenzív, tőkeerőt kívánó, munkaerőigényes zöldségek háttérbe szorultak. A két főnövény termelésbiztonsága is árfüggő, ebből következően az évek között jelentősen ingadozik.

A hajtatott zöldségtermelésben érzékelhetően javult a termelés színvonala, a felére csökkent területen hasonló mennyiségű árú keletkezett. A magyar klíma alatti zöldséghajtatás még sem lehet versenyképes a dél-európai vagy az észak-afrikai konkurenciával. Itthon kevesebb a fény, alacsonyabb a hőmérséklet, drága a fűtés. Egy hektár üvegházi paradicsom termelési költsége 150-180 millió forint, amit csak a tőkeerős gazdaságok képesek finanszírozni. Ezt is csak azután tehetik meg, ha az egy hektár üvegház fölépítéséhez elköltöttek 650 millió forintot.

A termelési és a beruházási költségek nagysága fékezi a gyümölcstermelés fejlődését is. Egy hektár gyümölcsös évi költsége 5 millió forint nagyságrendű, a beruházás költsége 20-25 millió forint. Ha az időjárás is kedvez a termelésnek, a beruházás hét éves megtérülésével számolhatnak a gazdák a termőre fordulástól, vagyis a 4. évtől számítva.

Mindezeket számba véve, aligha lehet csodálkozni azon, hogy a megfelelő tőke hiányában a szándék sem jelentős a zöldség-és a gyümölcstermelés fejlesztésére.

Látványos szakadék

Kettészakadt az ágazat. A jó színvonalú szántóföldi zöldségtermelők hektáronkénti hozama 30-7o százalékkal nagyobb, mint az átlag. Az üvegházi hajtatott termelésben csak 10-15 százalék a különbség, mert azt csak jól lehet művelni, vagy kényszerűen abba kell hagyni. A gyümölcstermelésben látványos a szakadék, az eredményes gazdaságok egy hektárra jutó hozama duplája, triplája a gyengék eredményeinek. Mivel a kevésbé sikeresek vannak túlsúlyban, a gyümölcstermelés hanyatlását nehéz lesz jobbra fordítani.

Egy elméleti lehetőség kínálkozik: a termelési integráció – hogy a szövetkezés, pláne a szövetkezet szavakat ne is használjuk ebben a mezőgazdasági fogalomkörben. Ezt a gyakorlati tapasztalat fúrja meg. A kisebb méretű, gyengébben teljesítő, alacsonyabb hozamokat produkáló termelők felkészültsége ahhoz is kevés, hogy az integrátoroktól átvegyék a szaktudást. A fejlesztésekhez szükséges tőkéjük pedig végképpen hiányzik.

 Nem is látszik más megoldás, mint az erősek, a sikeresek fejlesztéseinek a támogatása.