„Látlelet” agrár-figyelő blog
Száraz gazdálkodás? A klímaváltozáshoz igazított termelés

2025/03/31

Dél-Európában élünk?

Az elmúlt évek tapasztalatai nem hagytak kétséget afelől, hogy az eső hiánya, a kritikusan magas nyári hőmérséklet együttesen ezer milliárd forint károkat okozhatnak. A felmelegedés tartós tendencia. Az Európai országokban a 2018-2022 közötti időszak átlagos hőmérséklete 2.2 Celsius fokkal volt magasabb az iparosodás előtti átlagnál. Magyarországon 2002 és 2022 között 0.8 Celsius fokot emelkedett az átlagos hőmérséklet, és a nyári forró napok száma is nyolccal növekedett, meghaladva az egy hónapot. A gyakorlati tapasztalatok is azt érzékeltetik velünk, mintha ezer kilométerrel délebbre élnénk Európában.

Az elmúlt 20 évben az évente leesett csapadék alig változott, mindössze 9 millimétert csökkent. Az Alföldön, Baranyában, Tolnában nem ezt érzékelték, azokban a térségekben 60-100 milliméterrel kevesebb csapadékot mértek. A vízkészletek eloszlása tovább terheli a fenntarthatóságot, mert augusztusban, amikor a vízigény nagy, az éves mennyiségnek csak az 5 százaléka áll rendelkezésre.

Ébresztőt fújt a valóság

A tartósan meleg időjárás és a hosszabb vegetációs idő miatt a növények és talaj többet párologtatnak, több vízre lenne szükségük. Ezt nem tudják pótolni, és évente 2-4 centimétert süllyed a talajvízszint is.  A Duna-Tisza közi Homokhátságon és a Nyírségben az elsivatagosodást tapasztalják a gazdák. Az intenzív öntözés csak ront ezen a helyzeten, hiszen a vizet ugyanabból a vízbázisból emelik ki, amelynek kritikus csökkenése magát a problémát okozza. Ha más forrásból nem lesz elérhető a víz, az öngerjesztő folyamat visszafordíthatatlanná válik.

Az egyik nagy ellentmondása a hazai vízkészlet-gazdálkodásnak, hogy a felszíni vizek 95 százaléka külföldi eredetű. A beérkező vizet őriznünk kellene, de ehelyett pazarlóan bánunk vele. Magyarországról több víz folyik ki, mint amennyi beérkezik, évente három Balaton mennyiségű vizet veszítünk. Az is a szakszerűtlen szemléletre utal, hogy panaszkodunk az árvízre, a belvízre, ahelyett, hogy a beérkező vizet és az égből leeső csapadékot a tájban tartanánk. Az évszázadok alatt a gabonatermő területek növelése miatt szabályoztuk a folyókat, lecsapoltuk az ártereket, a vizes élőhelyeket, elvezettük a földekről a belvizeket. A szakszerűtlen vízgazdálkodás, az elhibázott emberi döntések következménye, hogy Magyarország lecsapolása folyik.

A valóság fölébresztette a döntéshozókat és a gazdálkodókat, elindult a vizet a tájba program. Gyakorlati következményeihez hosszú idő, és ezermilliárd forintok kellenek.

Mire fordítsuk a pénzt?

A vízgazdálkodásnak természetesen része az öntözés, még akkor is, ha belátható időn belül a mezőgazdasági területnek a 6-8 százaléka lesz öntözhető. Az elmúlt évtizedekre a látványos visszafejlődés volt jellemző. A nyolcvanas években 300 ezer hektárnyi területet öntöztek, mostanáig ez harmadára esett vissza. Közben elrozsdásodtak, elrohadtak az öntözést kiszolgáló berendezések, elgazosodtak a csatornák. A döntéshozók ambiciózus célokat tűztek ki, a harmincas évekre 350-400 ezer hektáron öntözhetnek a gazdálkodók, jórészt állami támogatásokkal. Ezekre szükségük is lesz, hiszen hektáronként 2-4 millió forint az öntözési beruházás. Ha ez megvalósul, ott tartunk, mint ötven évvel ezelőtt, és elérjük a jelenlegi európai átlagot.

A fenntartható gazdálkodáshoz szükség lesz termelési szerkezet- és fajtaváltásra, öntözésre, vizes élőhelyek fenntartására, és lehetne még sorolni a szakmai tennivalókat. A cél a klímaváltozáshoz igazodó termelés fenntartása. Ehhez mindenekelőtt pénz kell a jelenlegi tudásunk szerint. A döntések előtt feltehető egy nem szokványos kérdés: érdemes-e ezer milliárdokat befektetni a vízgazdálkodás és az öntözés fejlesztésébe, vagy jobban megéri néhány százezer hektáron fölhagyni a mezőgazdasági termeléssel. A választ a döntéshozóktól várják a gazdák, ugyanis a szabályozást, a támogatásokat kell úgy átalakítani, hogy érdemes legyen a természethez igazítani a gazdálkodást.