A magyar agrárgazdaság a rendszerváltástól az Európai Unióig

Tartalomjegyzék

Előszó
Bevezetés

1. A magyar agrárgazdaság részesedése a világtermelésből, viszonyítás az EU 15-ők termeléséhez

2. A magyar mezőgazdaság adottságai
2.1. Hazánk legnagyobb természeti kincse a termőföld
2.2. A foglalkoztatás és az átlagkeresetek alakulása a mezőgazdaságban
2.2.1. A foglalkoztatás nemzetgazdasági jellemzői
2.2.2. A foglalkoztatás ágazati szerkezetének változása
2.2.3. Az agrárfoglalkoztatás mértéke és jellemzői
2.2.4. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak minőségi jellemzői
2.2.5. A mezőgazdasági dolgozók kereseti viszonyai

3. A mezőgazdaság szerepe a nemzetgazdaságban, részesedési arányok és abszolút számok
3.1. A mezőgazdaság helye a nemzetgazdaságban
3.2. Beruházás
3.3. A magyar agrár-külkereskedelem alakulása
4. A mezőgazdasági struktúrák

4.1. Tulajdoni struktúra a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban
4.2. Gazdasági szervezetek gazdálkodási forma szerint
4.3. Termelési szerkezet
4.3.1. Növénytermesztés és kertészeti termelés
4.3.2. Állattenyésztés

5. Az élelmiszeripari termelés főbb jellemzői, iparági részarányok

6. Az erdészet, vadászat, halgazdálkodás néhány jellemzője
6.1.Erdészet
6.2. Vadászat
6.3. Halászat

7. Az élelmiszerkereskedelem alakulása és az élelmiszerforgalom
változása
7.1. Az élelmiszerkereskedelem szervezeti átalakulása
7.2. Az élelmiszerforgalom alakulása

8. A közgazdasági feltételek
8.1. A mezőgazdasági termékek áralakulása
8.2. Az agrárolló
8.3. A támogatások, támogatottság és hitelek
8.4. Az elvonások (adók)
8.5. A jövedelmek alakulása

9. A mezőgazdasági termelés hatékonysága
9.1. Főbb tendenciák a növénytermesztésben
9.2. Fajlagos állattenyésztési mutatók
9.3. Területi termelékenység
9.4. A főbb termékek jövedelmezőségének alakulása

Irodalomjegyzék

2.2.1. A foglalkoztatás nemzetgazdasági jellemzői


A foglalkoztatás és a gazdasági aktivitás változását hazánkban az ugyancsak kedvezőtlen demográfiai tényezőkön (erőteljes népességfogyás, alacsony népszaporulat, előnytelen korstruktúra) túl, egészen a kilencvenes évek utolsó harmadáig igen kedvezőtlenül érintette a gazdasági fejlődés visszaeső üteme és a nemzetgazdasági ágak foglalkoztatási szerepének módosulása. A kilencvenes évek foglalkoztatásban összegződő gazdasági-társadalmi változásait a munkahelyek tömeges megszűnése, a népesség gazdaságilag inaktív hányadának egészségtelen gyarapodása kísérte. Ez az utóbbi jelenség — a munkanélküliségi ráta 1993. évi, 12,6%-os tetőfokát követő csökkenése és a gazdaság legutóbbi években mutatkozó élénkülése ellenére — még napjainkban is tart. Több ellentétes, munkapiacot befolyásoló tényező (a munkavállalási korú népesség gyarapodása, a munkahelyek tömeges megszűnése, a munkanélküliség csillapodó jelenléte) hatására 1990—2002 között a munkavállalási korú, inaktív népesség létszáma Magyarországon 1,7-szeresre (169,3%-ra) nőtt, és 940 ezer fős növekedést mutatva — a munkanélküliekkel együtt — csaknem elérte a 2,3 millió főt.
Az inaktív néprétegek munkaerőpiactól való távolmaradása a fiatal korosztályok fokozódó (önmagában örvendetes, de a várható munkaalkalmak esetlegessége miatt kétséges eredményű) továbbtanulásával, a nyugdíjazás nemzetközi összehasonlításban még mindig alacsony korhatárával, a főként kényszerűségből vállalt, korhatár alatti nyugdíjazások növekedésével magyarázható. Az inaktívak egyharmadát a háztartásokban maradók és a munkaerőpiacról kiszorult, vagy oda be sem kerülő munkanélküliek alkotják. A munkavállalási korú nők közül az inaktívak aránya 43,8%, ami 10%-ponttal haladja meg a férfiak hasonló mutatóját.
A fenti folyamat következtében a munkaerőpiac 1990. évi állapotához képest a gazdasági aktivitás valamennyi mutatója jelentős visszaesést mutat, annak ellenére, hogy a gazdaság és a foglalkoztatás konszolidációja az utóbbi években elindította növekedésüket. A térségek közötti különbségek az évtized eleji (5% körüli) eltéréshez képest erősödtek. A foglalkoztatás helyzete változatlanul az egyoldalúan iparosodott és a mezőgazdasági termelés szempontjából is kedvezőtlen adottságú észak-magyarországi, észak-alföldi régiókban a legrosszabb, és az 50%-ot alig meghaladó foglalkoztatási aránnyal egyre kedvezőtlenebb jelek mutatkoznak a Dél-Dunántúlon is.
A gazdasági konszolidáció eltérő üteme tükröződik abban, hogy a közép-magyarországi régió foglalkoztatási elsőbbségét — 2000—2001-ben már némi előnyt mutatva — a nyugat-dunántúli megyék vették át.
23. táblázat. A gazdasági aktivitás változása

A településtípusok jelenlegi foglalkoztatási helyzetét vizsgálva nincs okunk feltételezni, hogy a falvak 1996-ban kimutatott 30,4%-os gazdasági aktivitása napjainkban sem tér el lényegesen a legkritikusabb foglalkoztatási helyzetben lévő észak-alföldi, észak-magyarországi régiókétól. A falvakban élő népesség foglalkoztatási lehetőségei a kisebb lélekszámú települések felé haladva mindinkább szűkülnek, és az 500—1000 főnél kisebb lélekszámú falvakban az inaktív, lényegében eltartásra — társadalmi vagy családi segítségre — szoruló népesség aránya helyenként meghaladja a 70%-ot.
A munkaerő aktív hasznosításának visszaesése miatt nagy teher hárul a létszámukban csökkenő foglalkoztatottakra, amit az aktív és az inaktív népesség közötti arány tágulása jelez. Míg 1990-ben 100 fő aktív keresőnek „csupán” 123 fő gazdaságilag nem aktív népesség ellátásáról kellett gondoskodnia, addig ez az „igény” — az 1996-ban mért 182 fős „csúcs” után — közel 168 főre emelkedett. A kritikus helyzetű régiók egyes megyéiben 100 aktív keresőre ennél jóval több, helyenként 250—280 fő inaktív népesség ellátásának feladata hárul. Az aktív és inaktív népesség arányai szerint legkritikusabb foglalkoztatási helyzet Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Nógrád megyében alakult ki, amit más munkaerő-piaci jellemzők is igazolnak, és ugyanez mondható el a községek nagyobb hányadára is.
A kritikus foglalkoztatási helyzetű megyék gondjait népességük etnikai összetétele, a roma lakosság 40%-ot kitevő, koncentrált jelenléte is súlyosbítja. Miközben az ország népességének valamivel több mint 60%-a városokban él, addig a romák ezzel azonos hányada választja lakóhelyéül az egyre szerényebb gazdasági bázisú, vagy számukra munkalehetőséget nem nyújtó községeket, kis lélekszámú településeket.
A falvakban lakó, nagyobbrészt mezőgazdaságból élő népesség eleve alacsonyabb munkatermelékenységéhez és jövedelemtermelő-képességéhez tehát egyben átlag feletti eltartási kötelezettség társul. Az eltartottak jelentős hányada szociális szempontból is csak a családra számíthat, mivel nem került be a többnyire munkavállaláshoz kötött szociális ellátórendszerbe. Ezen a helyzeten az utóbbi időben (1999-től kezdődően) némileg enyhítenek az alanyi jogon járó juttatások, amelyektől azonban
— más, a megélhetést javító körülmény, főként Új munkahelyek nélkül — számottevő javulás aligha várható. A pozitív irányú változásokat fékezi, hogy a viszonylag biztonságos megélhetést nyújtó kétkeresős családok, különösen a kritikus foglalkoztatási helyzetű térségekben, a kistelepüléseken egykeresőssé váltak, de nem számít ritkaságnak mindkét kereső munkanélküli „státusza” sem.
A hazai foglalkoztatási arány és az aktivitási ráta ‘7—9%-kal alacsonyabb az Unió átlagánál, a mutatókkal mért különbség azonban csökkenő. A foglalkoztatásban elért
teljesítményünk a rangsor végén lévő Görögországhoz és Spanyolországhoz áll legközelebb, de jóval (10%-ponttal) elmarad a sok tekintetben hasonló adottságúnak tartott Portugáliától is.
Az uniós foglalkoztatáspolitika „csupán” ajánlott előirányzatai (a munkaerő-kapacitás növekvő kihasználása, a munkahelyteremtés, az alkalmazkodókészség és a munkaerő-piaci esélyegyenlőség erősítése) a csatlakozásra váró tagországokat, így hazánkat is orientálják. A hazai foglalkoztatás javításának sürgető teendőit jelzi, hogy a potenciális munkaerőforrást jelentő munkavállalási korú inaktív rétegek aránya, vagyis a meglévő munkaerőkapacitás kihasználatlansága, amely (önmagunkhoz mérten) az 1990. évi 22,8%-ról a 2002. évi adatok szerint 36,2%-ra nőtt.