Informatika agrárgazdasági alkalmazásokkal

Tartalomjegyzék
BEVEZETÉS

1. AZ INFORMATIKA ALAPJAI
1.1. Adat, információ
1.2. A Neumann-elvek
1.3. Mértékrendszerek
1.4. Kódrendszerek

2. SZÁMÍTÓGÉP-ARCHITEKTÚRÁK
2.1. Az architektúra fejlôdése a XX. században
2.2. A központi egység4
2.2.1. A processzor6
2.2.2. Memória
2.2.3. A sínrendszer és az alaplap
2.3. Perifériák
2.3.1. Háttértárolók
2.3.2. Adatbeviteli eszközök
2.3.3. Adatkiviteli (megjelenítô) eszközök
2.4. Platformok – modern CPU-architektúrák

3. OPERÁCIÓS RENDSZEREK
3.1. Alapfogalmak
3.2. Az operációs rendszerek csoportosítása
3.3. Az operációs rendszerek alapfeladatai
3.3.1. Karakteres felület kezelése
3.3.2. Ablakozó (esemény-vezérelt) rendszerek sajátosságai
3.3.3. Állományszervezés
3.4. Operációs rendszerek a gyakorlatban
3.4.1. Microsoft Windows
3.4.2. Linux
3.4.3. Jogosultságkezelés Linux alatt
3.5. Hálózati operációs rendszerek

4. IRODAI ALKALMAZÁSOK
4.1. Szövegfeldolgozás
4.2. Táblázatkezelô rendszerek
4.3. Számítógépes grafika
4.3.1. Grafikus fájlformátumok
4.3.2. A színes kép
4.3.3. Különleges számítógépes grafikai eljárások
4.4. Prezentációkészítés
4.5. Irodaautomatizálás

5. SZÁMÍTÓGÉPES PROGRAMOK, PROGRAMOZÁS
5.1. A programozási nyelvek
5.1.1. Gépi nyelv és assembly
5.1.2. Magas szintû programnyelvek és fordítók
5.1.3. Neumann-elvû és nem Neumann-elvû nyelvek
5.2. Alapvetô programozási struktúrák
5.2.1. Szekvencia
5.2.2. Döntés
5.2.3. Ciklus
5.3. Az objektum-orientált programozás alapelvei

6. ADATBÁZIS-KEZELÉS
6.1. Az adatbázis
6.2. Adatmodellek
6.2.1. Hierarchikus adatmodell
6.2.2. Hálós adatmodell
6.2.3. Kétszintû hálós adatmodell
6.2.4. CODASYL-hálós adatmodell
6.2.5. Relációs adatmodell
6.2.6. Objektumorientált adatmodell
6.3. Relációs adatmodell
6.3.1. A relációs adatbázis objektumai
6.3.2. Relációs adatbázis-kezelô rendszer
6.4. Adatbázis-kezelô rendszerek
6.5. Adatbázis-kezelô rendszerek felépítése
6.6. Normalizálás. Normálformák
6.7. Relációs mûveletek
6.8. Adatbázisok strukturált lekérdezô nyelve, az SQL
6.8.1. Adatbáziskezelo SQL utasítások
6.8.2. Táblakezelô SQL utasítások
6.8.3. Összesítô függvények
6.8.4. Hozzáférési jogok, jogosultságok kezelése az SQL-ben

7. SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
7.1. Céljai, elemei
7.1.1. Hálózati struktúrák
7.1.2. Hálózati hardver
7.1.3. Hálózati szoftver
7.2. Hivatkozási modellek
7.2.1. Az OSI hivatkozásai modell
7.2.2. A TCP/IP hivatkozási modell
7.3. A hálózat fizikai megvalósítása
7.3.1. A fizikai réteg
7.3.2. Hálózatfelépítés (topológiájuk)
7.3.3. A hálózatok részelemei
7.4. Hálózatok összekapcsolása
7.5. Kliens-szerver modellek

8. A TCP/IP PROTOKOLL ÉS AZ INTERNET
8.1. A TCP/IP protokoll
8.2. Címzési rendszer
8.3. A Domén Név Rendszer (DNS – Domain Name System)
8.4. Internet szolgáltatások
8.4.1. Elektronikus levelezés
8.4.2. Állományok átvitele – FTP – File transfer protokoll
8.4.3. TELNET
8.4.4. A World Wide Web
8.4.5. A WWW alkalmazások fejlesztésének eszközei
8.4.6. Valós idejû kapcsolattartás (IP telefon)
8.5. Kapcsolódás az Internetre
8.5.1. Telefonvonalon való kapcsolódás
8.5.2. ADSL
8.5.3. Wi-Fi
8.5.4. Wi-MAX
8.5.5. Mobil Internet

9. MOBIL INTERNET AZ AGRÁRGAZDASÁGBAN
9.1. Nagysebességû mobil adatátvitel értelmezése
9.1.1. Mobil rendszerek generációi
9.1.2. Fejlett mobil-adatkommunikációs eszközök és koncepciók
9.1.3. A mobil Internet üzleti kontextusa
9.1.4. Az alkalmazható mobil eszközök fôbb típusai
9.1.5. Mobil eszközök energiafogyasztásának jellemzôi
9.2. A mobil szolgáltatások várható fejlôdése
9.2.1. Megjelenô új technológiák a vezetéknélküli kommunikációban
9.2.2. Nemzetközi és hazai alkalmazási trendek
9.3. Mezôgazdasági alkalmazási lehetôségek
9.3.1. Mobil eszközök a precíziós termelésben és gazdálkodásban
9.3.2. Állattenyésztési alkalmazások
9.3.3. Elektronikus kereskedelem
9.3.4. Komplex vállalati alkalmazások
9.3.5. Általános és külsô mobil Internet alkalmazások
9.3.6. Mobil fizetés

10. INFORMÁCIÓS RENDSZEREK
10.1. Rendszer modell
10.1.1. A rendszer fogalma
10.1.2. Rendszerszemléletû megközelítés, rendszertípusok,
rendszervizsgálat
10.2. Információs rendszer fogalma
10.3. Vezetôi tevékenységek és adatszükségletek
10.4. Vezetôi információs rendszerek
10.5. Vállalati információs rendszerek
10.5.1. Integrált vállalatirányítási rendszerek
10.5.2. ERP rendszerek fontosabb moduljai
10.6. Ágazati információs rendszerek
10.6.1. Az agrárstatisztika
10.6.2. A Piaci Információs Rendszer
10.6.3. A Tesztüzemi Rendszer
10.6.4. Az Integrált Igazgatási és Ellenôrzô Rendszer
10.6.5. A Mezôgazdasági Számlák Rendszere
10.7. Elektronikus kereskedelem, elektronikus üzletvitel

11. TÉRINFORMATIKAI ALAPOK, ALKALMAZÁSOK
11.1. A térinformatikai rendszerek, digitális térképek
11.1.1. Kapcsolat a digitális helyzeti és alfanumerikus adatok között
11.1.2. Kataszteri rendszerek
11.1.3. Digitális magasságmodellek
11.1.4. Földrajzi Információs Rendszerek
11.1.5. Valódi térbeli (3D-s) információs rendszerek
11.1.6. Térinformatikai rendszerek típusai
11.1.7. A helymeghatározás, geometriai adatok
11.2. Raszteres és vektoros adatok, adatkezelés, alapmûveletek
11.2.1. Raszteres adatmodell átalakítása vektoros adatmodellé
(raszter-vektor konverzió)
11.2.2. A vektor-raszter konverzió
11.2.3. Síkbeli transzformációk
11.2.4. Távolságfogalmak
11.2.5. Hossz-kerület, terület és súlypont számítások
11.3. Grafikus adatmodellek
11.3.1. Vektoros modellek
11.3.2. Raszteres-teszellációs modellek
11.4. A térinformatika fontosabb eszközei, alkalmazása
11.4.1. A digitalizálás
11.4.2. Szkennelés
11.4.3. Fej feletti digitalizálás
11.4.4. Fotogrammetriai módszerek
11.4.5. Térinformatikai rendszerek, az adatok kezelése
11.5. Precíziós gazdálkodás
11.5.1. Adatgyûjtés
11.5.2. Gazdálkodási adatok integrációja
11.5.3. Adatok interpolálása
11.5.4. Adatelemezés
11.5.5. Eredmények megjelenítése
11.6. Országos mezôgazdasági térinformatikai rendszerek
11.6.1. Mezôgazdasági Parcella Azonosító Rendszer (MePAR)
11.6.2. A TAKARNET rendszer
11.6.3. Országos Távérzékeléses Szántóföldi Növénymonitoring
és Termésbecslés

12. DÖNTÉSTÁMOGATÓ RENDSZEREK
12.1. A döntéstámogató rendszerek alapjai
12.1.1. A döntéstámogató rendszerek használatának elônyei
12.1.2. A döntéshozatal folyamata
12.1.3. A döntési folyamat támogatása
12.1.4. A döntéshozatal módjai
12.2. Döntéstámogató rendszerek részei
12.2.1. Adatkezelô alrendszer
12.2.2. Modellkezelô alrendszer
12.2.3. Kommunikációs alrendszer
12.3. Döntéstámogató szoftverrendszerek és alkalmazások
12.3.1. OPTRANS OBJECT
12.3.2. Visual IFPS/Plus
12.4. Üzleti intelligencia, mint vezetôi támogatás
12.4.1. On-line elemzô feldolgozás
12.4.2. Több dimenziós adatbázis
12.4.3. Programcsomagok

13. E-KORMÁNYZAT, E-SZAKIGAZGATÁS
13.1. E-kormányzat fogalma
13.2. Az önkormányzatokkal szembeni elvárások
13.3. Elektronikus közszolgáltatások, ügyintézés
13.3.1. E-ügyintézés: az önkormányzati ügyintézési szolgáltatások
elektronizálása
13.3.2. Az e-önkormányzat jövokép funkcionalitása, alrendszerei,
moduljai
13.3.3. Az e-közigazgatás programja
13.4. E-aláírás
13.4.1. Az elektronikus aláírás funkciója
13.4.2. Az elektronikus aláírás módszerei
13.4.3. Elektronikus aláírással kapcsolatos szolgáltatások
13.4.4. Aláírás-létrehozó adat elhelyezése
13.4.5. Idôbélyegzés
13.4.6. Hitelesítési szolgáltatás – tanúsítvány
13.5. Közigazgatási ügyfél-tájékoztató rendszer
13.6. Agrár szakigazgatási intézmények
13.7. e-Agrárium, e-szakigazgatás

14. TERMÉK NYOMON KÖVETÉS INFORMATIKAI ESZKÖZEI
14.1. Termék nyomon követés
14.2. Azonosítási technológiák
14.2.1. Vonalkód rendszerek
14.2.2. Lineáris vonalkódok
14.2.3. Többdimenziós vonalkódok
14.2.4. Biológiai azonosítók
14.2.5. RFID (Rádiófrekvenciás azonosítás)

3.5. Hálózati operációs rendszerek


Az operációs rendszerek között külön kategóriát képviselnek a hálózati operációs
rendszerek. A hálózatokkal a késôbbiekben még részletesen foglalkozunk, jelen fejezet
szemopntjából a helyi hálózatok (viszonylag kis kiterjedésû, jellemzôen egy
szervezet számítógépeit összekapcsoló hálózati rendszer) kezelésével kapcsolatos
rendszerek érdekesek. Hálózatot alapvetôen erôforrás-megosztási céllal, kommunikációs
közegként vagy az adatok biztonságának növelése érdekében alakíthatunk
ki – helyi hálózatok esetén mindhárom szerep egyformán fontos, éppen ezért
nem véletlen, hogy a hálózati operációs rendszerek már olyan széleskörû hálózati
szolgáltatásokkal rendelkeznek, hogy minden jellemzô hálózati tevékenység megvalósítható
segítségükkel.
Hálózati modellek
A hálózatba bekapcsolt számítógépeket hálózati csomópontnak nevezzük, és elsôdlegesen
a hálózatban betöltött szerepük szerint szokás megkülönböztetni ôket (bár
ezek csupán fogalmi különbségek, nem biztos, hogy mûködésbeli vagy teljesítménybeli
eltéréseket is jelentenek). Ilyen értelemben beszélhetünk hálózati kiszolgálókról
(szerver: olyan számítógépek, amelyek valamilyen erôforrást vagy szolgáltatást
nyújt (megoszt) a csomópontoknak) és munkaállomásokról (ügyfél- vagy kliens-
számítógép: a szerver által nyújtott szolgáltatásokat igénylô vagy használó számítógép).
A helyi hálózatok sajátossága, hogy ugyanazon számítógép akár többféle szerepben
is képes mûködni a hálózatban. A hálózati csomópontoknak a hálózatban elfoglalt
lehetséges szerepei alapján két jellemzô helyi hálózati modellt különböztethetünk
meg:
• az egyenrangú („peer-to-peer”) modellben a hálózat valamennyi számítógépe
képes szolgáltatásokat nyújtani (erôforrásokat felajánlani) a többi számítógép
számára és ugyanakkor használni (igényelni) más csomópontok által kínált
szolgáltatásokat. Erre a modellre tehát az jellemzô, hogy nincs kitüntetett számítógép:
mindenki lehet szerver és munkaállomás – akár azonos idôben is!
• a hierarchikus (ügyfél-kiszolgáló, „server-client”) modellben ezzel szemben
minden esetben van egy (vagy több) kitüntetett szerepû számítógép (a szerver),
„aki” a hálózati szolgáltatásokat kizárólagosan birtokolja – a hálózat töb-
71
bi számítógépe (a munkaállomások) csak a szerver által felajánlott szolgáltatásokat
használhatja. (Ez persze azt is jelenti, hogy amennyiben két munkaállomás
kommunikálni (pl. adatot cserélni,) szeretne egymással, ezt is csak a szerveren
keresztül tehetik meg!) Ebben a modellben további kategorizálásra ad lehetôséget,
ha
• azt is megvizsgáljuk, hogy a szerver (a hálózat kiszolgálásán és felügyeletén
túl) milyen feladatok elvégzésére képes: dedikált szerver esetében semmilyen
egyéb tevékenységet nem folytat (azaz felhasználói értelembe vett „munkát”
nem végezhetünk rajta), a nem dedikált szerver a hálózat vezérlésén túl
teljes értékû munkaállomásként is mûködik („kettô az egyben”),
• azt is megvizsgáljuk, hogy a munkaállomás mennyire alkalmas önálló (hálózati
kapcsolat nélküli) munkavégzésre: azokat a munkaállomásokat, amelyek
csak a szerver erôforrásai birtokában tudnak valamilyen feladatot ellátni
(megkülönböztetendô a hálózatba kapcsolt önálló számítógépektôl) terminálnak
nevezzük (ebben a megközelítésben a kiszolgálót is szokás „host”-
ként emlegetni)
A két modell között (természetesen) számos eltérés van, azonban mégsem állíthatjuk
azt, hogy az egyik vagy a másik jobb lenne. A használhatóságukat minden
esetben az igények és a rendelkezésre álló források határozzák meg: az egyenrangú
hálózat kiépítése olcsóbb, kihasználhatósága hatékonyabb (nem kell egy plusz –
általában (a munkaállomásokhoz képest) nagyobb hardverigénnyel rendelkezô (és
adott esetben effektív munkavégzésre nem is használható) számítógépet beszerezni),
a hierarchikus hálózat felügyelete egyszerûbb (egyetlen számítógépen (a szerveren)
kell csak a beállításokat elvégezni), nagyobb a rendszer biztonsága (centralizált
mentés, központi vírus- és betörésvédelem), rugalmasabb munkavégzést tesz lehetôvé
(felhasználók nagyobb szabadsággal használhatják a hálózat bármely munkaállomását).
A megismert operációs rendszerek közül a Windows hagyományos változatai (95,
98, XP) egyenrangú hálózati rendszerbe szervezhetôek, míg a szerverváltozatok
(2000, 2003) segítségével akár hierarchikus hálózat is kialakítható. A Linux alapú
rendszerek alapértelmezés szerint mindkét modellt támogatják. Vannak továbbá
olyan operációs rendszerek, amelyek kimondottan hálózati célok kiszolgálására készültek,
a legismertebb ilyen a Novell cég Netware nevû rendszere. (Az, hogy az
egyes rendszerek között mennyire nem egyértelmûek a határvonalak, jól példázza,
hogy a Novell a legújabb operációs rendszerét már a Linux egyik disztribúciójára
(SuSE) alapozva készítette el...)
Hálózati szolgáltatások
A hálózati operációs rendszerek többletszolgáltatásai (a hagyományos operációs
rendszerekhez képest) a több felhasználói igény kiszolgálása köré szervezôdnek. A
legfontosabbak ezek közül:
• erôforrások megosztása: hozzáférés biztosítása a számítógép valamely lokális
(saját: fizikailag az adott számítógéphez csatlakozó) erôforrásához (és a helyi
hálózatok esetében ez szinte bármilyen típusú erôforrás lehet: hardveres
(memória, háttértár, nyomtató) vagy szoftveres (program vagy adat)) a hálózat
más számítógépei számára. A megosztott erôforrások használata a felhaszná-
72
ló felé transzparens módon valósul meg – azaz a felhasználó nem érzékel különbséget
aközött, hogy saját számítógépével vagy a hálózaton található erôforrással
dolgozik. A helyi hálózatokban leggyakrabban megosztott hardveres
erôforrások tehát a háttértárak (merevlemez, illetve az itt tárolható állományok
és könyvtárak) és a nyomtatók.
• jogosultságok kezelése: a megosztások kezelésével egyidejûleg felmerül egy
olyan probléma, amely egy-felhasználós környezetben nem jelentkezik: nevezetesen
a hozzáférés kérdése. Egyrészt, a közös tárolásnak csak akkor van értelme,
ha a kiszolgáló által biztosított háttértárat minden, a hálózatba bekapcsolt
számítógéprôl elérhetjük – másrészt viszont jogos elvárás az is, hogy bizonyos
anyagokat ugyanolyan bizalmasan (másoktól védetten) kezelhessünk, mintha a
saját számítógépünkön tárolnánk. Egyszerre legyen tehát nyilvános és privát.
Jogosultságoknak nevezzük a hálózat azonosított felhasználói és az egyes erôforrásokkal
végezhetô tevékenységek körét.
• hozzáférés: a hálózati megosztások közös jellemzôje, hogy azonosításukra
olyan módszert kell alkalmazni, amelyet a hálózat valamennyi számítógépe képes
értelmezni: legegyszerûbben a megosztott erôforrások egyedi névvel rendelkeznek.
A névadás szabályai esetenként változhatnak, azonban pont az egységesség
miatt létezik egy szabvány, az UNC, amivel szinte minden rendszerben
azonos módon hivatkozhatunk megosztott erôforrásra. Az UNC szintaxisa a következô:
\\szerver\erôforrás, ahol a „szerver” annak a számítógépnek a hálózati
azonosítója, ahol közvetlenül (fizikailag) létezik a megosztott erôforrás („aki
megosztja”), az „erôforrás” a megosztott objektum hálózati megnevezése
(aminek nem kell megegyezni a szerveren használt (tényleges) elnevezéssel!).
• felhasználói információk kezelése: a hálózati operációs rendszerben alapvetés,
hogy egy olyan rendszerrôl van szó, amelyet több felhasználó használ. Ez pedig
számos kérdést vet fel:
• meg kell tudni különböztetni az egyes felhasználókat egymástól, de célszerû
a hálózat jogosult felhasználóit megkülönböztetni azoktól, akik nem használhatják
az adott hálózat szolgáltatásait;
• biztosítani kell az idôben azonos hozzáférés lehetôségét, de egyszerre legfeljebb
csak egy bizonyos számú felhasználó kérését kiszolgálva (sem a számítógép
mûveletvégzô képessége, sem az adatátviteli csatorna szélessége nem
végtelen...),
• célszerû külön választani az egyes felhasználók által elérhetô erôforrásokat,
de úgy, hogy közben lehetôséget kell adni a felhasználóknak arra, hogy igény
szerint akár kicserélhessék adataikat egymással stb.
A gyakorlatban a felhasználók megkülönböztetésére valamilyen szöveges azonosítót
szokás használni, ez az adott felhasználó adott hálózatra érvényes felhasználói
neve („user name”). A felhasználói fiókok biztonságának fokozása érdekében a hálózati
rendszerek (szinte minden esetben) az azonosításhoz egy ellenôrzô kódot is
megkövetelnek (jelszó, „password”). Ez a jelszó (elvileg) csak a felhasználó által ismert,
és ily módon garantálja, hogy az adott felhasználói név alatt ténylegesen csak
bizonyos személy használhassa a hálózat erôforrásait. (Megjegyzés: az olyan rendszerekben,
ahol az egyértelmû azonosítás fontos követelmény, a felhasználói név és
jelszó (ismeret alapú azonosítás) helyett gyakran alkalmaznak ún. birtoklás alapú
73
azonosítási rendszereket (ilyenek pl. a bankkártyák), illetve ma már léteznek tulajdonság
alapú azonosítási rendszerek (biometriai azonosítók, pl. ujj-lenyomat) is.)
Azt a folyamatot, amely során a felhasználó azonosító adatait megadja illetve azt
a hálózati kiszolgáló ellenôrzi, azonosításnak („authentication”), a sikeres ellenôrzést
követôen a hálózati kapcsolat kiépítését és a megfelelô hálózati szolgáltatások
helyreállítását pedig bejelentkezésnek („log in”) nevezzük. Természetesen a hálózati
munkavégzés befejezésekor a hálózati kapcsolatot illik (ne fogjunk feleslegesen
erôforrásokat mások elôl!) és célszerû (biztonsági okokból) lebontani, ez a kijelentkezés
(„log out”) folyamat.
Ahhoz, hogy mindezeket az adatokat a hálózati operációs rendszer ellenôrizni
tudja, nyilván kell ôket tartania. A különbözô operációs rendszerek számos (bizonyos
vonásaiban hasonló, másokban jelentôsen eltérô) nyilvántartási módszert alkalmaznak,
manapság a címtár alapú nyilvántartó rendszerek tekinthetôek a legkorszerûbbnek
(és lassan a legelterjedtebbnek is, de ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni,
hogy egy – a hálózati operációs rendszerek korához képest – új technológiáról
van szó, így egy régebb óta mûködô (és nem frissített) rendszerben könnyedén
találkozhatunk nem ilyen elven mûködô nyilvántartással is).
A címtárak lényege, hogy egy kvázi-szabvány rendszerben (a címtárak jellemzôen
az LDAP vagy az X.500-as szabványok definícióit követik, de nem maradéktalanul
valósítják meg a szabványokban foglaltakat) együtt tárolják a hálózat mûködéséhez
szükséges valamennyi adatot (úgy a felhasználókról, mint a hálózat összes
erôforrásáról) és az adott szervezet számára jelentôséggel bíró egyéb információkat,
ily módon a hálózati nyilvántartás bármilyen más nyilvántartás alapját képezheti illetve
képes más rendszerek számára adatot szolgáltatni.
A hálózati szolgáltatások használatának (szabványos) lépései tehát a következôk:
1. a munkaállomás (amely rendelkezik a megfelelô hálózati erôforrás eléréséhez
szükséges valamennyi – úgy hardver, mint szoftver – eszközzel) által nyújtott
felületen (kliens-program) a felhasználó jelzi igényét a szolgáltatást nyújtó
számítógép (szerver) felé;
2. a szerver (amennyiben az erôforrás használata nem korlátlan) elkéri a munkaállomástól
(aki pedig a felhasználótól) a felhasználó azonosító adatait (a nevet
és a jelszót), ezek az adatok (általában) titkosítva továbbítódnak a munkaállomástól
a szerverhez;
3. a szerver ellenôrzi (összehasonlítja a kapott adatokat a saját nyilvántartásában
tárolt információval), hogy a megadott név érvényes-e, a hozzá tartozó
jelszó megfelelô-e és végül, hogy az ily módon azonosított felhasználónak
van-e joga a kért erôforrás használatához – háromszoros pozitív válasz esetén
elküldi a kért adatokat a kliensnek (azaz engedélyezi a hozzáférést).
Novell Netware
A különbözô hálózati operációs rendszerek esetében az elsô (és legfontosabb)
kérdés, hogy a szerver milyen szolgáltatás(oka)t nyújt a hálózat felhasználói számára.
Gyakorlatilag az IntraNet fogalmának megjelenésétôl azonban ebben a tekintetben
nincs lényeges különbség az egyes megvalósítások között: az alapvetô helyi hálózati
feladatokon (fájl- és nyomtató-megosztás) túl minden LAN operációs rend-
74
szer számos többletszolgáltatással rendelkezik, részint beépített szolgáltatások, részint
(külön megvásárolható) bôvítmények formájában.
A Netware egy kliens-szerver alapú, dedikált szerveres hálózati operációs
rendszer. A szerveren (természetesen) Netware operációs rendszer fut (a Netware a
szervert futtató számítógép elindítására (boot-olására) és a hálózati operációs rendszer
magjának (server.exe) betöltésére valamilyen DOS – az újabb verziókban Linux
– verziót használ). A munkaállomásokon bármilyen operációs rendszer futhat, a hálózati
kérések kezelését a Netware hálózati programja, a Netware kliens (Novell
Netware Client) végzi, szinte minden jelentôs operációs rendszerhez készült kliensprogram.