Misztika és okkult áramlatok az európai romantikában

Tartalom

I. A misztika és az „okkult tudományok”

II. A misztikus és okkult hagyományok eredete
és elemei az európai romantikában

III. William Biake
E.T.A. Hoffmann
Alphonse de Lamartine

IV. Jegyzetek

V. Bibliográfia

VI. Függelék (tájékoztató, fordítások)

II. A misztikus és okkult hagyományok
eredete és elemei az európai romantikában

A misztikus hagyományok hatása először a romantikában jelentkezik átfogó és jelenségszintű formában. A hatás oly számottevő, hogy a korszakban aligha akad író, költő, akinek művében ne jelennének meg e hagyomány elemei. A hatás mértéke és mélysége már nagyobb eltéréseket mutat, alkotókat és nemzetek irodalmát is tekintve.
A romantikusok többségét különféle, az egész irányzatra jellemző törekvések segítették a misztika több évezredes hagyománya felé, de néhányukra — főként a német romantikusok közül — közvetlenül és eredendően hatott a misztikus lelkiség és az ezoterikus eszmék. A folyamat már a XVIII. század közepe táján elindul a népköltészet felfedezésével, a folklórgyűjtésekkel és az egyre erősödő és szélesedő érdeklődéssel a népművészet iránt; ez lesz a romantika misztikához közeledésének egyik eredője.
A mitologizmus szélesen terjedő jelenség; a mítoszi hősök, történetek átértékelő felhasználását, a mitikus tudat érvényesítését és az Új mítoszok teremtését az originalitás2, az eredeti művészi értékek létrehozásának romantikus követelménye is támogatta. Friedrich Schlegel már a romantika kezdőpontján jelzi egy Új mitológia kialakulásának lehetőségét és igényét, amely hamarosan nagy visszhangot kap a szépírói kísérletekben. A schlegeli fogalmazású mítosz az összművészeti kiterjesztésű költészet alapzata, Sőt önmagában is ilyen totális érvényű, minthogy e kettő nála azonosított3. Irányelvei több felől célozzák ennek megteremtését-megteremtődését; gondolati alapja a szellemi határok áttörése, a rendezett Világ alatti térség felkutatása, mindezt az idealizmus példájára támaszkodva kísérli meg. A káosz filozófiai fogalmának át- és felértékelése történik meg (a negatív értékűnek tételezett semmi helyett a teremtés potencialitásban lévő, pozitív természetűnek elgondolt anyaga) és az esztétikum vágyott forrásává válik4. Konkrét, motivikus nyersanyagként pedig a régi mitológiák Újraértelmezését, továbbá az addig ismeretlen keleti mítoszok felfedezését és hasznosítását gondolja5. A mitologizmus nemcsak a nagy költői műfajokban (Goethe: Faust; Keats, Shelley, Byron, Hugo, Lamartine mitologikus [emberiség]költeményei) érvényesül, hanem megjelenik hatása a kis lírai formákban és a prózában, de még drámai formákban is. Sikeres (költői) drámai megvalósításukban szerepet játszik az eredeti misztikus minőség, a ‘misztérion’ beemelése a műfajba, illetve Újra megteremtése, amely a kortárs világszerűségbe projiciált szubjektív tartalmak „takarásában” munkál.
A másik indíttatás az individualizmus, az egyéniségkultusz jelentkezése 6, amely az én mélységeiben véli feltalálni az originális értékeket és az igazi bölcsesség forrását. Egyrészt szélsőséges befelé fordulás figyelhető meg, ahol az individuum kerül a létezés középpontjába és válik (szellemi) teremtővé, ugyanakkor érvényesül több de lényegében hasonló közösségfogalom is, amely teremtett és idealizált. Az én igyekszik minél nagyobb „külső területet” bekebelezni, individualizálni, önmagába hasonítani 7 a belső e határtalan kitágulása profán szakralitást hoz létre a lírában (de hatása a prózában is megmutatkozik), és megteremti a „vallásos tudat” egy sajátos világi változatát. A felnövelt én gyakran válik a vátesz, illetve a látnok „mágus”-költő szerepének forrásává és érintkezik, esetleg el is vegyül Istennel (Lamartine), vagy az istenséggel8.
A jelentős individualizálódás-folyamat a személyesség Új értelmű, romantikus kiterjedését vonta maga után, amely az esztétikumban a líra újabb történeti paradigmáját jelentette9. A lírai bensőségesség, egyedi élményvilág, szubjektív észleletek és a zeneiség a költészeten kívül erősen formálta még a prózaepikát is. A líraiság — főként a romantika első korszakában — lényegesen felértékelődik a többi műnemmel és minőséggel szemben és általános művészi követelménnyé’° válik, szintén felnövelt, idealizált, művészeti ágak fölötti alakulatként. A líraiság tehát műnemtől függetlenül az alkotás benső tendenciája, anélkül hogy uralkodó minőséggé válna. A szilárd határok a külső-benső, én-külvilág között elmosódnak. A középpontba a személyiség hangulatisága és/vagy érzelmeinek világszerű felépítése kerül (Steiger). A romantikában mitikus eredetűnek és természetűnek vallott líraiságtól az ellentétek misztikus egyesítését”, az ősegység megteremtését várták. Igya misztériumjátékok lényegiségében megtalált líra adott formaként működhet a misztikus minőségek feltárásában.
A képzelet’2, a romantika kulcsszava — nagyrészt oppozícióban a rációval —‚ az ésszel megközelíthetetlen valóságok és jelentések elérésének
dinamikus minősége (E.T.A. Hoffmann). Ezek szerint a képzelet erősen kitágított, mitologizált és misztifikált szimbólummá válik, amely kevéssé azonosul jelentésének pszichikai, vagy poétikai rétegével, és alkotó teremtőerőként (Coleridge, Shelley) vagy transzcendens (poétikai) világ- ként (HofFmann), (benső) mennyként jelenik meg (Biake). A romantikus képzelet beavatást nyújthat a költő számára a misztikus látványokba és bölcsességekbe.
A természetkultzLsz13 a romantikában éri el csúcspontját, de már e korszak előtt is jelentős mértékben hatott az irodalomra. Az érzékenység korától számítható jelentkezése mint a kifinomult lelkiség rousseau-i eredetű természetimádata és öntükrözési tárgya. A természeti jelenségek a XVIII. század közepétől válnak „széppé” és az esztétikai szemlélet tárgyává. A romantika jelentkezése előtti természetáhítat’4 misztikus minőségekkel kevésbé volt áthatva. A korai romantika a természetet feltétlen tisztelettel és gyöngéd áhítattal ünnepli, azonban a korábbi viszony összetettebbé válik, a majdnem egyoldalú szublimált és pozitív reflexiók ellentmondásos érzelmekkel és archetipikus képzetekkel, szimbólumokkal mélyülnek. A természetkép az embert fenyegető, erejét, hatalmát sokszorosan felülmúló, isteni mivoltával bővül. A természeti tájak közül nemcsak az idilli válik alkotások tárgyává vagy közegévé, hanem a korábban ridegnek számító „vadregényes” vidékek is. A természet kimeríthetetlennek gondolt erejének, fenséges nagyságának átérzése, rejtelmességének, különösségének megtapasztalása mint a transzcendencia egyik megjelenése a romantikusok kedves „foglalatossága”. A legfőbb aspiráció a természetbe olvadás, egyesülés a természet egészével. A romantika későbbi szakaszaiban sem tűnik el a natura panteisztikus és vitális felfogása.
Már a romantika kialakulásánál kitapintható egyfajta vallásos (katolikus) reneszánsz az irodalomban’5 (Chateaubriand, Fr. Schlegel, Novalis, Wackenroder), továbbá az 1 820-as évektől főként a francia romantikában lesz megfigyelhető a „katolizálás” jelensége (Ballanche, Michelet, Quinet, Constant abbé, Lamartine, a fiatal Hugo, Soumet). A neokatolicizmus mozgalmára kevéssé jellemző a dogmatizmus (kivételként Lamennais nem elhanyagolható ortodox befolyását lehet megemlíteni), ehelyett szabadabban érvényesül a polgári értékek felé való ismeretelméleti nyitás, és más szellemi hagyományokat befogadó, a kortárs művészetet is figyelembe vevő katolikus érzékenység’65. A vallásos írók némileg a katolikus egyház erkölcsi és anyagi támogatását is élvezték, ami bizonyos mértékű befolyás mellett nem jelentett határozott ideológiai manipulációt. A katolikus vallással elkötelezett és ezt a művészetükben is megjelenítő alkotók alapvető célja továbbra is az egyedül legitimnek tartott katolikus tantételek hirdetése volt az egyháztól elszakadt, illetve jövőbeli lehetséges hívek számára — a kortárs, romantikus művészet eszközeivel. Ugyanakkor jelentősen hat a dogmatikával nem vagy kevéssé összeegyeztethető eszmék beáramlása, amely kitágítja a romantikus vallásosság vonulatát a nem-keresztény misztikák és okkult elemek hatásáig’7. Az előbbiek csoportja nagyrészt szorosan vett vallásos írók közössége, míg utóbbiaké inkább a kortárs szépirodalom „első vonalából” ismert. A mozgalom manifesztációja a Mémorial catholique c. folyóirathoz (1824—1830) köthető, amelynek szellemi felügyelője Lamennais volt. Jogutódja a L’Avenir, majd a La France catholique (1833—1836), amelyeket már közvetlenül Lamennais szerkeszt. Szerveződnek még egyéb folyóiratok más csoportok körül (Correspondant, Revue européenne, Université catholique, L’institute catholique etc.), melyek közül talán még Eckstein báró „saját” lapjai emelkednek ki (Drapeau blanc, Le catholique). A francia romantika kiáltványa az A. Guiraud, Soumet, Deschamps, Hugo, Vigny által alapított Muse franaise-ben jelent meg. E folyóiratok csak részben mondhatók irodalminak, inkább általános hitéleti jellegűek; foglalkoztak filozófiai, szociológiai problémákkal is a teológiai kérdéseken kívül. A publikálók között az elkötelezett katolikus írókon kívül találkozhatunk a francia romantikus költészet két legnagyobb alakjával, Lamartine-nal és Victor Hugóval. A mozgalom egyik kiemelkedő alkotója Ballanche, aki számottevő értékeket hozott létre a költészet és a vallásos, illetve a „tudományos” (szociológiai) értekezés területén is. A vallás, az egyház és a világi gondolkodás közelítésére tett erőfeszítéseit a klérus nem nézte jó szemmel, mivel behatóan reflektált korának történeti, filozófiai, szociológiai kérdéseire. Munkásságában a vallási üdvtörténet és a világi történelemfelfogások közelítésére tett kísérletet. Óvatos modernizációs törekvésében a vallási aspirációkat kiterjeszteni óhajtotta a gyakorlati életre, és elfogadta a tudomány eredményeit, bár csak oly mértékig, hogy az jobban megvilágíthassa a kereszténység misztériumait. A neokatolicizmus a romantikus irodalom elismert hagyományává válik az 1820- as évek végére, amelynek esztétikailag legnagyobb és legtovább ható reménysége Lamartine költészete lett. Laza kapcsolódású alkotói nem különültek el élesen a fennmaradó „világi” romantikus nemzedéktől, bár megkülönböztették magukat tőlük. Lamartine, Hugo, Alexandre Guiraud néhány művén (Césaire, Fiavien, Philosophie catholique de l’histoire) kívül számottevő irodalmi értéket csupán Michelet (Bible de l’Humanité) és Soumet vonultatott fel. Utóbbi szerző negyedszázadig írt, 12 énekre nyúló Divine épopéeje a mozgalom eszményeit közelítette meg, azonban megjelentek benne eretneknek számító romantikus sajátságok is. A világ végének apokaliptikus hareáról szóló monumentális költemény erősen egyenetlenre sikerült, ugyanis katolikus indíttatása mellett jelentősen hatott rá korának világi irodalmi sajátsága is (hiábavaló megváltás). Így Soumet eposzát érheti az a vád, hogy Byron hatására és Milton Elveszett Paradicsom c. eposzának romantikus értelmezéseihez hasonlóan műve középpontjában a prométheuszi Antikrisztus áll.
A kor jelentős költői — legalábbis életművük egy részében — messianisztikus aspirációkkal bírtak, népüket vezérlő próféták, vallásalapítók szerepében, vagy Új evangélium hirdetőiként (is) működtek (Blake, Novalis, Hölderlin, Hugo, Mickiewicz). A neokatolicizmus jellemző költő- típusa a „szent költő”186, aki az isteni bölcsességet és sugallatot, égi látomást képes művészi formában közvetíteni. Az isteni szféra tökéletességének költői leképzése, az égi körök és a földi világ közelítése volt eszményi feladatuk. Az isteni valóság természetesen csak isteni nyelven közvetíthető, amelyet a költői diskurzusnak célul kell tűznie. E magas érték elérésére az ad alapot, hogy a költészet mindig őriz valamit — a romantikus felfogás szerint (is) — az édeni nyelv szövetéből. Vallásos elkötelezettsége és művészettől nagyrészt idegen esztétikai gyakorlata a kezdeti sikeres integráció után fokozatosan eltávolította a neokatolicizmus irodalmát a romantika fősodrától. A lamennais-i csoport már korán megkülönbözteti magát a romantikusoktól katolikus irodalmi doktrínájukban, és a világi irodalmi folyamatok is más irányt vesznek. Maurice Guérin és a bretoni kör teoretikus jellegű csoportját ugyan az irodalom- történet valamelyest számon tartja, azonban valós szépirodalmi értéket alig képviselnek, mintegy kihulltak az irodalmi kánonból. 1 830-tál fokozatosan ideológiai és esztétikai szakadék nyílik a laikus és vallásos irodalom között19, ami az 1840-es évekre a romantikus (irodalmi) katolikus mozgalom elhalását jelenti.
A romantika keresztény középkor felé fordulása Új tendencia a szépirodalomban 207, bár korántsem annyira elterjedt és kizárólagos, mint az az irodalmi köztudatban elterjedt. A pogány antik allúziók éppoly számosak és jelentősek — leginkább az angol és francia romantikában. A középkori szellemi hatás a tárgyi relikviák tükrözésén túl főként az egységképzetek és a vallásos, misztikus tudat területéről származott. A korszak, ahogy az a korai (német) romantika szellemi előképévé válik, hipotetikus, idealizált eon, kevés kapcsolódással a konkrét történelmi korhoz. A valós történelmi vagy akár művészi motívumok helyett (és kevéssé mellette) a romantika látomásának költői anyagát hordozza. Novalis szerint például a középkor olyan időszak, amikor a lélek nyugalma, ereje érvényre tudott jutni, az anyagi lét uralma nem volt domináns, amikor a léleknek önállósága és jelentősége volt. A középkor e szemlélet szerint tehát a bensőségesség, az Istenhez való közelség állapotának kora, ahol lehetséges volt Isten személyes megtapasztalása, az unio mystica elérése. Ugyanekkor misztikus egység és harmónia a pogány hellén kultúrából is származtatható volt, amelyre legpregnánsabb példa Hölderlin költészete, aki Szintén erősen idealizált, történetiségtől elszakított, szublimált „kort” teremt.