Kortársunk az agrárpolitika

Tartalomjegyzék
Előszó (Cselőtei László)
Fejezetek
I. A magyar agrárvilág és fordulatai
II. Magyar út az agrárpolitikában
III. Menetközben
W. Az agrárpolitika fókuszában a földkérdés és a falu
V. Merre tovább „magyar agrárium”?
VI. Kitekintés — másik agrárvilág
Utószó

Mit hozott a politikai rendszerváltás?

A kilencvenes évek, a magyar szövetkezeti, általában a nagyüzemi mezőgazdaság letámadása, az újbóli tulajdonosváltás nem hozott innovációt az agrártermelésben. Ellenkezőleg. Az üzemformák szabad választása a különféle gazdálkodási rendszerek kényszerű alkalmazásával párosult. Az agrár- produkció visszaesése háborús méreteket öltött. Jellegzetesen mutatja ezt egy olyan ágazat, amelynek alakulása nem kötődik közvetlenül az időjárási ingadozáshoz. Tény, hogy a világháborús frontok végighaladása után több szarvasmarha maradt az országban, mint amennyit a politikai rendszerváltás hagyott. (1945-ben 1 milliót meghaladta, 1994-ben azt nem érte el a közben csaknem 2 millióra növekedett állomány.) A visszaesés nem volt elkerülhetetlen, ám a gyakorlatban még ösztönözték is. (11)
A gazdasági jogalkotás, a tulajdonváltás, nem valamiért munkált — például a modern gazdálkodás kereteinek létrehozásáért, parcellaminimum, örökösödési rend, Új földbirtok-politika meghatározásért — hanem valami ellen irányult, ez esetben a szocialista rendszerű nagyüzemek ellen. A legjobb szakembereket elhallgattatták, bűntudatossá gyalázták. Szemükre vetették — nem akárhol, a parlamentben —‚ hogy nem követték a fejlett nyugati országok példáját, túlzott volt bennük az intenzitásra való törekvés, nagy volt a kémiai szerek használata(!) stb. Az kevésbé zavarta a „szakértő” kritikusokat, hogy hazai mezőgazdaságunk a leggazdagabb éveiben is alatta maradt az említett országok felhasználási mutatóinak, viszont hozamaival, technikai hatékonyságával esetenként elérte, vagy meghaladta azok színvonalát.
Tanulmányok sora, fórumok sokasága szólt a veszélyekről, az agrárerózió megállításának módozatairól, de a szakvélemények — a „régi rendszer szak- embereitől” — süket fülekre találtak. A politikai erők pedig hallgattak, vagy halkan szóltak, amikor teljes hangerővel kellett volna. Az oly fontos tulajdoni változás így évekig nem járt előrelépéssel az agrotechnikai-technológiai területeken, tehát a hozamukban és az árutermelés minőségében sem. A nyolcvanas évek második felében megtört agrárinnováció pedig folytatásra várt és vár.
Hogyan, merre, miből? A válaszhoz — sok alapos javaslat, akadémiai indítvány stb. ismétlése helyett — talán elfogadhatók Az emberi gazdálkodás története című könyvből az agrárpolitika egykori egyetemi tanárának, Czettler Jenőnek a szavai. Hat évtizede írta:

"bizonyos, hogy magántulajdon és egyéni kezdeményezés nélkül eredményes termelés — a gazdaságtörténet eddigi tanulsága szerint — huzamosabb ideig nem tartható fenn. Viszont kétségtelen, hogy a kapitalista rendszer korlátlan szabadsága revízióra szorul, de ennek sem mértékét, sem időpontját meghatározni nem tudjuk, mert nemcsak az egyes országok és népek különféle adottságai jönnek számításba, hanem a gazdaságtörténelem tanulsága szerint az a körülmény is, hogy a gazdasági életben hosszú idő alatt, szinte észrevétlenül érnek meg az új irányzatok és intézmények és az Új gazdasági rendet máról holnapra, sem az egyéni tudás és akarat, sem az állami beavatkozás nem képes kikényszeríteni, mert mindez az erő csak azt formálhatja és fejlesztheti, ami anyagi és szellemi javakban rendelkezésére áll. (12)
A magyar mezőgazdaság XX. századi életében túl nagy és túl gyakori volt az a bizonyos kikényszerítő szándékú állami beavatkozás, az előző századokban viszont a szükséges mértékben sem engedték az érvényesítését. Merthogy „Bécsből eredt, ősi jogokat sért.” Csak az Árpád-ház ismerte volna a tételt, hogy a régit és az újat Jól kell vegyíteni és a meglévőt érdemes megbecsülni, kamatoztatni? Meg a háztájiban a második gazdaságot elsővé avanzsáló földművesek, okos falusi vezetők ismerték ezt fel? Miért nem érvényesült az agrárpolitikában a gyakorlat valósága, hogy a mezőgazdaság szőttese mindig sokszínű? (13)
***
Egy ország élelmezése sehol sem a kormány, nem a mezőgazdasági minisztérium műve. Felelőssége természetesen egyértelmű, könnyítheti vagy nehezítheti azt, de a megoldás a föld megművelőinek a kezében van. A politikatörténetet 1848 óta közel száz, különféle elnevezésű agrártárcát, mezőgazdasági minisztert tart számon Magyarországon, de meghatározó szerepe a mezőgazdasági eredmények alakulására kevésnek volt. A földműves, a pásztor tudása, szorgalma teremtette elő azokat a javakat, amelyek előállítása századok óta a mezőgazdaságra hárul. Milliók táplálására csak a természettel szövetkező emberek, a földművesek sokasága képes.
Alig több mint száz éve, hogy érdemi változások ismerhetők fel a paraszti szerepkörben ahhoz képest, amikor még szinte mindenki őstermelő, tehát önellátó volt, akár városban élt, akár falun. Számos ipari tevékenység már előbb kivált ugyan, városokba települt, de a mezőgazdasági kapcsolata nem szűnt meg. Nálunk még az az érdekesség is megtalálható, hogy a XX. század közepéig „hadi üzemek” maradtak például a ménesbirtokok...
Történelmileg rövid idő alatt alakult át Magyarország mezőgazdasága. Háttérbe szorult a subák világa éppúgy, mint a sárból, vályogból épített falvak, az ínséges időkkel való számolás. Más a horizont, Új arcot kaptak a falvak, mások lettek a lakóik. Ki előnyére, ki hátrányára változott. Volt, ahol korán, volt, ahol későn. Mindez azonban már egy másik vizsgálat tárgyát képezi.
Ami bizonyos: a már többször elámított, megcsalatott falu nem lehet cserbenhagyott falu is. A kár nemcsak a falué, hanem az egész országé lenne. Ha elmondható volt Nagy-Britanniára, hogy: „Egészséges és belsőleg kiegyensúlyozott mezőgazdaság — ez nemzeti életünk egyik legfőbb rugója” (W Churchill, 1945.) (14), sokszorta inkább elmondható, alkalmazandó ez Magyarországra. Egy új, sikeres agrárinnovációnak Is az e felismerés alapján való cselekvés a feltétele.
Magyarországnak még néhány éve van mezőgazdasága talpra állítására. Ha tovább késlekedik, akkor még inkább háttérbe szorul a belső piacain, és végleg elveszíti stratégiai piacait. Ez immár a jövő legnagyobb agrár- kérdése.