A magyar agrárgazdaság az ezredfordulón

Tartalomjegyzék

Előszó

I. A magyar agrárgazdaság átalakulása 1960 és 1990 között
1. A mezőgazdaság fejlődésének nemzetközi jellemzői
2. A magyar mezőgazdaság fejlődésének társadalmi és gazdasági feltételei
2.1. A mezőgazdaság helye és szerepe a magyar nemzetgazdaságban
2.2. A mezőgazdasági termelés alakulása
2.3. A mezőgazdaság termelési értékének és összetételének alakulása .
2.4. A fejlődés általános közgazdasági feltételei
2.5. Nemzetközi, termelői árarányok és versenyképesség
2.6. Az élelmiszer-fogyasztás alakulása
2.7. Az élelmiszertermékek külkereskedelmi forgalma
3. A mezőgazdaság erőforrásai
3.1. A mezőgazdasági foglalkoztatottak létszámának alakulása
3.2. Az átlagkeresetek alakulása a mezőgazdasági nagyüzemekben
3.3. A mezőgazdasági munkaerő minőségi változásai
3.4. Az emberi erőforrások
3.5. A mezőgazdaság munkaerő-ellátottsága
4. A termőföld
4.1. A földtulajdon és földhasználat alakulása
4.2. A művelési ágak változása
4.3. A földjáradék jellege és nagysága
4.4. A földtőke és földjövedelem
5. A mezőgazdaság műszaki fejlesztése
5.1. A mezőgazdaság eszközállományának alakulása
5.2. A kistermelés állóeszközei
6. A mezőgazdaság termelőerőinek hatékonysága
6.1. A földminőség szerepe a gazdálkodásban
6.2. Az állóeszköz-hatékonyság alakulása
6.3. Az anyagfelhasználás alakulása
6.4. Az élőmunka-termelékenység alakulása
7. Az 1968. évi gazdasági reform bevezetésének tapasztalatai
7.1. Az integráció kialakulása és működése
7.2. A gazdaságirányítás átalakítása
7.3. A magyar mezőgazdaság fejlődési tendenciái és forrásai
7.4. A magyar mezőgazdaság fejlődésének társadalmi és közgazdasági feltételei
7.5. A mezőgazdaság termelési feltételeinek alakulása
7.6. A fejlődés szervezeti feltételei
8. A magyar falu átalakulása

II. Az agrárgazdaság átalakulása 1990—2000 között
1. Az agrárgazdaság fejlődése
1.1. A világ élelmiszer-termelésének alakulása
1.2. Az élelmiszer-fogyasztás tendenciái
1.3. A világ élelmiszer-kereskedelmének jellemzői
1.4. Magyarország helye a világ élelmiszer-termelésében
és -kereskedelmében
2. Az agrárgazdaság súlya a magyar nemzetgazdaságban
2.1. Az agrárgazdaság főbb nemzetgazdasági arányai
3. Az agrárgazdaság átalakulása
3.1. A tulajdonviszonyok átalakulása
3.2. A mezőgazdaság strukturális átalakulása
3.3. A globalizáció feltételezi az integrációt
3.4. A vidékfejlesztés és a szövetkezetfejlesztés összekapcsolása
3.5. Az átalakulás néhány tanulsága
4. Az élelmiszeripar privatizációja
4.1. Az élelmiszeripar szervezeti és tulajdoni átalakulása
4.2. Az élelmiszeripar privatizációjának értékelése
5. Az agrárgazdaság közgazdasági helyzetének alakulása
5.1. A mezőgazdasági és fogyasztói árak és az árollók alakulása
5.2. A mezőgazdaság vállalati és ágazati jövedelmezőségének
alakulása
5.3. Az élelmiszer-feldolgozás gazdálkodási eredményességének
és jövedelmezőségének alakulása
5.4. A jövedelemviszonyok alakulása a termelés, feldolgozás
és forgalmazás fázisában
6. A mezőgazdaság támogatottsága
6.1. A mezőgazdaság támogatásának nemzetközi értékelése
6.2. A magyar mezőgazdaság támogatási rendszerének értékelése .
7. A hazai külkereskedelem alakulása és fejlesztési lehetősége
7.1. Az agrár-külkereskedelem és egyenlegének alakulása
7.2. Az exportpiacok alakulása
7.3. Az EU-ba irányuló agrár-külkereskedelem feltételeinek értékelése
8. Merre tart ma a magyar mezőgazdaság?

III. Az agrárgazdaság versenyképessége és az EU-csatlakozás
1. Az agrárgazdaság versenyképessége
1.1. Nemzetközi árarányok és a versenyképesség
1.2. A magyar termelői árarányok
1.3. A nemzetközi bérarányok
1.4. A magyar agrártermelés versenyképessége
1.5. A versenyképesség javításának feltételei
1.6. Az integráció szerepe a versenyképességben
2. A nemzeti agrárprogram és az EU-csatlakozás .
2.1. A nemzeti agrárprogram feltételei
2.2. Létkérdés a jövedelempozíció javítása
2.3. Az EU-csatlakozás várható előnyei
2.4. Az EU-csatlakozás problémái
2.5. A termelésfejlesztés iránya
2.6. A vállalkozói gazdaság feltételei
2.7. A közgazdasági feltételek rendezése
2.8. Az állami szabályozás lehetősége
3. Az EU-csatlakozás jelentősége

IV. Összefoglalás
Irodalomjegyzék
Függelék

7.1. Az integráció kialakulása és működése


A korszerű termelésszervezést és eredményes vállalatgazdálkodást segítette a termelési rendszerek tevékenységének bővülése is. 1985-ben az 1431 mezőgazdasági nagy- üzemből 1401 tagja volt valamilyen termelési rendszernek. A kukoricaterület 85%-a, a napraforgó-terület 82%-a, a búza- és a cukorrépa-terület ‘74%-a tartozott a különböző termelési rendszerekhez.
A rendszerek sikerei szintén a korszerű és komplex fejlesztés lehetőségének megteremtését eredményezték. A világ legjobb fajtáinak, gépeinek, termelési eljárásainak tömeges alkalmazása fontos feltétele volt a kiválasztott ágazatok gyors, nemzetközi színvonalra történt felemelésének.
A termelési rendszerek gazdasági előnyei elsősorban a szántóföldi növénytermesztési ágazatokban mutatkoztak meg. Nagy Szerepet vállaltak a korszerű vetőmag, technika és termelésszervezés gyors elterjesztésében. Bővítették tevékenységüket az anyagbeszerzésben, értékesítésben, gépjavításban, szolgáltatásban is.
Az állattenyésztési termelési rendszerek előnyei — a nagy épület-beruházások miatt — mérsékeltebbek voltak. A későbbi időben azonban itt is egyre fontosabbá vált a minőség, a jobb fajta, a korszerű termelési, technikai, takarmányozási módok gyors elterjesztése, a szaktanácsadás, szervizszolgálat, a Szolgáltató tevékenység kiszélesítése.
E szervezetek egyre inkább betöltötték az innovációs központok szerepét, és sikeresen szervezték az újabb tudományos és technikai, szervezési eredmények gyors üzemi adaptációját. Jelentőségük egyre inkább ebben az összefogó, szolgáltató szerepkörben összegezhető.
A termelési rendszerközpontoknak a kutatóintézetekkel, nemzetközi és hazai termelő és ellátó szervezetekkel való Szervezett együttműködése meggyorsította — és esetenként gazdaságossá is tette — a korszerűbb fajták, anyagok, gépek, termelési eljárások gyakorlati értékesülését.
A termelési rendszerek mellett jelentősen bővültek a különböző horizontális és vertikális együttműködési formák, társulások. A meghatározók itt az önálló jogi személyiségű társulások. Számuk 1985-ben ugyan csak 153 volt (ebből az állami szektorban 18, a szövetkezeti szektorban 135 működött), de ezekben szinte minden nagy üzem részt vett. Ezek egyharmada mezőgazdasági, egyharmada építőipari, egyharmada egyéb ipari, kereskedelmi és szolgáltató tevékenységet végzett. E tevékenységnek több mint fele Budapesten és Pest megyében koncentrálódott. itt kell megemlíteni az állami gazdaságok és tsz-ek által létrehozott kereskedelmi értékesítő szervezeteket, (AGKER, TSZKER) amelyek bizományosi formában, elsősorban a zöldség-, gyümölcs- és borforgalmazásban, a vetőmag- és tenyészanyag-beszerzésben és -értékesítésben játszottak jelentős szerepet. A kooperáció magasabb szintű formáiként alakultak ki a kombinátok és az egyesülések.
A kombinátok lényegében vertikális termelést folytató nagyvállalatok, amelyek rendszerint a tenyészanyag-, vagy vetőmag-nemesítéstől a termelésen,feldolgozáson keresztül a technológiagyártásig és a belföldi, vagy külkereskedelmi értékesítésig kézben tartották a teljes termelési és értékesítési vertikumot.
Az egyesülések a vertikumot több vállalatban — a termelési fázisok megosztásával — valósították meg. Az egyesülésekben a mezőgazdasági termelő vállalatok mellett jelentősebb faipari feldolgozó és értékesítő vállalatok is részt vettek.
Az egyesülések tehát egyesítették a vertikális szervezetek és a társulásos viszony előnyeit. A tagvállalatok önállóan gazdálkodtak és a termelési fázisok vállalatok közötti megosztása mellett, nagyobb szerepet játszottak az adott terület közvetlen áruellátásában és a kistermelés integrálásában.
A mezőgazdasági nagyüzemek az 1970-es évek közepétől jelentős szerepet töltöttek be a kisüzemi termelés szervezett integrálásában, ezek megfelelő alapanyaggal, takarmánnyal, szaktanácsadással való ellátásában és az értékesítés megszervezésében.
A hetvenes évek közepén — éppen a növekvő nemzetgazdasági és beruházási gondok idején — tapasztaltuk, hogy a nagyüzemi sikerek mellett nagy tartalékok vannak a kistermelők termelőkapacitásának, és töredék munkaidejének aktívabb termelésbe vonásában.
Ebből a felismerésből fakadt a kistermelés ösztönzése és a nagyüzemi integráció széles körű elterjedése.
Az idő meggyőzően bizonyította, hogy a társadalmi munkamegosztásnak ez a formája igen hatékony.
Nagyüzemeink a kiváló biológiai alapokkal és korszerű technikával rendelkező gabona-, napraforgó-, cukorrépa-termesztésben, tej-, baromfi-, hús- és tojástermelésben kiemelkedő eredményeket értek el, nemcsak a hozamok, de a ráfordítások és a gazdaságosság tekintetében is. A mezőgazdasági nagyüzemek sikeresen oldották meg a gazdaságos ipari jellegű tömegtermelés kialakítását.
Ugyanakkor a kézimunka-igényes kultúrákban — különösen ott, ahol a minőség is nagyon fontos — meghatározó szerepe van a kistermelésnek. Sőt éppen a termelőszövetkezetek és szakszövetkezetek tapasztalatai alapján terjedt el a munkaszervezésnek az a formája, hogy a nagyüzemekben telepített ültetvényekben a nagyüzemileg gazdaságosan elvégezhető talajművelést, növényvédelmi feladatokat a nagyüzem központilag szervezte, míg a hozam és minőség szempontjából fontos munkafázisokat (ültetés, metszés, betakarítás stb.), az árbevételből való meghatározott részesedésért végezték el a dolgozók és családtagjaik.
Az állattenyésztés területén viszont olyan integrációs kapcsolatok terjedtek el, amikor a nagyüzemek elsősorban a termelés és értékesítés szervezésével, takarmánnyal, tenyészanyaggal, állat-egészségügyi ellátással segítették a kistermelőket.
A 80-as években bontakozott ki — elsősorban a nagyüzemek beruházási tehermentesítésére — a nagyüzemi állatállomány kistermelőkhöz, háztáji gazdaságokhoz való kihelyezése. Ebben az esetben lényegében bértartásról vagy hizlalásról volt szó, amely szintén a gazdasági együttműködés változatosságát bizonyítja.
A sokszínű mezőgazdasági termelés-szervezés lehetőséget adott a természeti, közgazdasági, sőt esetenként a társadalmi viszonyokhoz való jobb alkalmazkodásra és ezen keresztül a termelőerők jobb összhangját, a termelés hatékonyságának növelését, kibontakozását segítette elő.
A kistermelést folytatók száma — KSH felmérés szerint — mintegy 1,5 millióra volt tehető, s ez a tevékenység az ország lakosságának több mint 40%-át érintették.
Ez a kistermelés azonban minőségileg különbözött a nagyüzemi átszervezés előtti időszak egyéni gazdálkodásától. A különbség elsősorban abban van, hogy azoknak csak kisebb része volt árutermelő, míg itt a nagyüzemek által integrált kisgazdaságok termelésének jelentős része értékesítésre került.
A másik alapvető különbség, hogy a kisárutermelők többsége ipari vagy mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozott, illetve nyugdíjas, így a kistermelésből származó jövedelem kiegészítő jellegű volt, ami jelentősen hozzájárult a vidékfejlesztés felgyorsulásához, a falu újjáépítéséhez.
1982-ben a mezőgazdasági nagyüzemek 564 ezer kistermelővel álltak szerződéses kapcsolatban. Ennél jóval szélesebb kör számára biztosították a takarmányt, naposcsibét, termelőeszközt stb. A nagyüzemek állították elő a kistermelők által felhasznált takarmány 70%-át, a naposbaromfi 90%-át.
A mezőgazdasági nagyüzemek 1982-ben a kistermelők számára több mint 1,8 millió tonna szemesabrakot és tápot, 41,6 millió naposcsirkét értékesítettek. A nagyüzemek kistermelők részére végzett szolgáltatásának értéke 1982-ben meghaladta a 2 milliárd forintot.
A nagyüzemek felvásárló tevékenysége különösen az élő állatban és a must- és borfelvásárlásban volt meghatározó. Így 1982-ben a nagyüzemek több mint 3,5 millió hízósertést, 128 ezer hízómarhát, több mint 800 ezer hektoliter mustot és bort vásároltak fel a kistermelőktől, míg a tej 80%-át, a zöldség 50%-át értékesítették a nagyüzemen keresztül.
Az ÁFÉSZ-ek és nagyüzemek keretében 1982-ben 2780 szakcsoport 219 ezer taggal működött.
Az integrációs kapcsolat bizonyítja, hogy fejlett nagyüzemi termelés nélkül a kistermelésben rejlő lehetőségeket sem lehetett volna ilyen szinten kihasználni.
A nagyüzemek termelést és értékesítést szervező tevékenységének tehát jelentős
meghatározó szerepe volt a kistermelés stabilizálásában és fejlesztésében.
Ez az integrátori szerep nemzetgazdasági szempontból is előnyös volt, mivel jelentős beruházás-megtakarítást és töredék munkaidő hasznosítást jelentett.
A KSH felmérése szerint a kistermelők 1982 végén 55 milliárd Ft értékű állóeszközzel rendelkeztek, amely az egész mezőgazdaság állóeszköz-állományának 17%-a volt. A háztáji és kisegítő gazdaságok épületeiben még a 80-as évek végén is több mint 20 millió m2 állatférőhely volt. A kistermelésben felhasznált munkaóra mennyisége pedig meghaladta a 2,7 milliárdot, amely megközelítően a mezőgazdasági nagyüzemekben teljesített munkaóra közel kétszeresét tette ki. Éppen ezért a hetvenes évek végétől a kisárutermelés szinten tartása és bővítése a gazdaságpolitika egyik alap kérdésévé vált.