A Hegyköz földművelése

TARTALOM

Bevezetés

A Hegyköz település- és gazdaságtörténeti áttekintése
A művelési rendszer, vetésforgó, irtás
A talaj javítás és a talaj művelés
A gabonatermelés
A gabonafajták
A vetés és ápolása
Az aratás és hordás
A szemnyerés
Az elraktározás
A vetemények
A kukorica
A burgonya
Egyéb termelvények
A szénamunka
A hegyközi földművelés változása e’s jellege
Rövidítések és átszámítások jegyzéke
Mutató

A VETEMÉNYEK

Veteménynek nevezik a Hegyközben mindazokat a növényeket, melyeket a gabonaneműeken kívül a szántóföldeken termelnek. Ezek közül csak a legjelentősebbeket: a kukoricát, a krumplit, a lencsét, továbbá néhány köztes növényt említek meg.

A KUKORICA

Az Új kapásnövények közül a kukorica területünkön későn jelent meg, és mindig is mélyen az Országos átlagon alul termelték. ]779-ben Radványban már kukoricakast említenek, ami az allodiális birtokon történő meghonosodásról tanúskodik.252 A paraszti termelés is megindulhatott a XVIII. század végén és a XIX. század elején. Kovácsvágásról 1802-ben már több adat bizonyítja a viszonylag nagyobb arányú ültetést.253 1810 körül a zsellérek egyházi adóban már kukoricát is adhattak.254 Pálházán 1826-ban 5 5/72 köböl csö1’es tengerit szednek be kilencedbe, ami az új növény észak felé nyomulását jelzi. De Radványban is, a rendelkezésektől eltérően, ebben az évben már kilencedeket követeltek belőle, ami azt is mutatja, hogy annyit termeltek, hogy érdemes volt a behajtásával bajlódni.255 Mindez a szántóföld egészéhez viszonyítva mégsem nevezhető gazdaságilag jelentősnek.
Általában ezen a vidéken nem termeltek sohasem nagyban kukoricát a hideg időjárás miatt.256 Bár időnként megállapították, hogy a délebbi részeken érdemes lenne nagyban is foglalkozni vele.257 Igaz, a déli részeken még csak ültettek belőle valamennyit, de az északi Hegyközben sehogy sem tudott meghonosodni.258 Radványban pedig már 1826-ban a hajdú, a béres, a számadó kondás és a bojtárok is konvenciós községföldet kaptak, az előbbiekkel e,rütt a mezőkerülő és a kospásztor bérében szemes kukorica is előfordult.
Az Új növényt eleinte a kertekben, az irtásföldeken, vagy az ugarnak a jószág által kevésbé járt sarkába vetették. Későbben külön kukoricaföldeket osztottak. Ez jellemző volt nemcsak a felső vidékeinkre,26° hanem az egész országra.
A visszaemlékezés szerint a Hegyköz északi részében mindig nagyon keveset termeltek, éppen csak annyit, hogy zsámiskának elegendő legyen. Terjedése akkor erősödött meg valamennyire, amikor a makkoltatás jórészt megszűnt, és kellett a hizlalásra és az aprójószág tartására. Az 1950-es években térhódítását a beszolgáltatás is elősegítette, mert úgy igyekeztek termelni, hogy a beadott mennyiségen kívül saját használatukra is maradjon. Kishután az első világháborúig egyáltalán nem ültettek, később is csak egy-egy vékást.26’ A Hegyköz szántóföldjeinek 7,1%-án termeltek 1956-ban kukoricát, ez a szám az Országos átlag egyharmadát sem érte el, pedig vetésterülete növekedőben volt.
A termesztett fajták közül legrégibb a sárga vagy magyar kukorica, mely még ezen a hűvös vidéken is beérik. A fehér kukoricát nemcsak kertekben, hanem a szántóföldeken is termelték. Ültették a Szent János vagy másképpen János-napi, továbbá a fehér filléres kukoricát is, ez utóbbinak a szeme Olyan nagy volt, mint a filléres. Próbálkoztak a lófogú fajtákkal, de ez nehezen érett be ezen a területen, és nagyon vastag góréját kevéssé tudták takarmánynak felhasználni. A hibrid kukoricával is kísérleteztek, de ennek is hosszú a tenyészideje az itteni zord éghajlathoz.
A minden nehézség ellenére is egyre terjedő növénnyel kapcsolatban arra törekedtek, hogy lehetőleg jól trágyázott földbe kerüljön. Így Nyíriben legalábbis felét frissen trágyázott földbe ültették.
A legrégibb vetési mód a szórvavetés. Ez a XIX. század második felében még általános volt egész Abaúj megyében.262 Az összevissza nőtt tövek kapálása nagyon nehéz, ezért már akkor felhagytak vele, amikor még az eke- kapát nem ismerték. Mikóházán még sokáig vetettek szórva, és a soros vetés csak a XX. század közepén vált általánossá. Sokan kapával ültettek, különösen a háztáji gazdaságokban és kertekben. Ehhez három ember szükséges:
az egyik vágja a lyukat, a másik beledobja a szemeket, a harmadik pedig ráhúzza a földet a gödörre. Általában 5-6 szemet tesznek egy bokorba, hogy majd ritkíthassanak belőle, és a legerősebb tövet hagyhassák meg.
A síkabb határokban sorozót is használtak. Ennek három foga 60 cm- re van egymástól, ha nem ember húzta, akkor eketaligához kapcsolták és lóval vagy ökörrel vontatták Végig a szántáson. Az így nyert egyenes vonalra ültették kapával a kukoricatöveket. Ez a módszer azután terjedt, mikor az ekekapák megjelentek. Fej trágyáztak műtrágyával: a mélyen vágott lyukba műtrágyát dobtak, majd egy kis földet húztak rá, hogy a magot közvetlenül ne érje, végül az egészet betakarták.
Később legáltalánosabb az ekefogatásba való vetés. Mikor még az eke- kapát nem ismerték, akkor minden második barázdába pergettek, majd csak minden harmadikba, mert az ekekapa így tudott a sorok között elmenni. A vetőgéppel való vetés sík talajon csupán a szövetkezetek megalakulása után kezdett meghonosodni.
Az ültetésre, továbbá kapálásra egyforma laposkapát használtak, a művelésnek a Hegyközben sokáig még ez nem nélkülözhető eszköze. l9l8-ig mecenzéfiek házaltak kapával és tőlük vették a nekik megfelelő formát, majd a század második felében az üzletekben szerezték be. Formája hegyes, szára egyenes, nagyjából megegyezik azzal, amit a Hegyalján, továbbá a Hegyköztől északra elterülő szlovák vidékeken használtak. A nyele rövid, csupán csak köldökig ér, mert a meredek és nehéz talajon csak így lehetett vele megfelelő munkát végezni. A hosszú nyelű kapáról és az állva kapálásról határozottan állítják, hogy a hegyek között ezzel nem lehet boldogulni.
A kapa beállítása külön tudomány. Egy kicsit alá kell állnia. Amint üzletben vesznek, sokszor nem megfelelő, és még tűzben kell a köpűjén igazítani. A gyári kapa ugyanis inkább nagyraálló, ezzel nemcsak nehezebb a munka, hanem eredménytelen is (M.). Általában háromszor kapáltak. A második kapáláskor egykor általánosan töltögettek, de ezt a 40-es évektől kezdték elhagyni.
Az ekekapa ezen a területen Új vívmány. Csaknem mindenütt az 1940- es években tűnt fel, és ezután terjedt cl rohamosan. Lókapával háromszor húzatták meg a kukoricát és utána kézi kapával háromszor soroztak. Az első kapáláskor a lókapával való munka és a sorozás közvetlenül egymást követte. A következő lókapá74s után már csak kb. két hét múlva soroztak kézi kapával, végül közvetlenül még egyszer lókapával meghúzatták, majd megsorozták, és azután már nincs több gond vele a betakarításig. A termelőszövetkezetek megalakulása után ugrásszerűen megnőtt az ekekapák használata.
A kukorica betegségei közül az üsz4g a leggyakoribb, ez ellen általában nem védekeztek. Azt tartják, hogy a sok eső után üti fel a fejét. Mikor látják, hogy kezd üszkösödni, trőnyébe (ponyvába) gyűjtik össze az üszögöt, kiviszik a föld szélére, hogy ne fertőzze a többit.
A kukorica törésére a Hegyközben későn, csak októberben került sor. A hajával együtt szedték le és szekérrel hazaszállítva este vagy esős napokon fosztották meg. A kukoricakórót a többség laposkapával vágta le. Régebben általánosabb volt a kisbalta is. A népi vélemény szerint az utóbbi a jobb. A laposkapa hamar tönkrement a vastag kóró vágásában. A levágott szárat összekötötték és csomóba rakták. Egy csomóba tíz kévét tettek. Tíz csomót együtt egy rakásnak neveztek, ebben száz kéve volt, ennyit raktak fel egyszerre a szekérre.
A kukoricakóróval éppen úgy rakták meg a szekeret, mint a gabonaneművel. A zabja befelé került. A segginél mindig vastagabb kévék befelé lejtettek. A közepét alaposan kibélelték, hogy a kívül levő nagyobb teher fel ne billentse a szekeret. A megrakás után nyomórúddal pontosan úgy kötötték le, mint a szénát vagy a gabonaneműeket (Ny.). Egyes helyeken azért, mert a kéve vége nem egyenlő súlyú, másképpen rakodtak. Az egyik kévét végével rakták kifelé, a másikat pedig zabjával. Így az egyik fogta a másikat, és a súly is egyenletesebben oszlott cl (M.). Mikor még egész kis mennyiségben termeltek kukoricát a Hegyközben, akkor nem kötötték le a kévéket, hanem egyszerűen csak bélfába pakoltak, mert a nagy lajtorjás szekérrel így is sokat le lehetett szállítani.
Otthon a kévéket a kerítés mellé állogatták vagy a sopot rakták vele körül, mert máshol nem jutott hely számára. A takarmányok közül a kukoricakórót takarították be a legkésőbben, amikor a csűr már tele volt zab- és árpaszalmával, polyvával, esetleg sarjúval; a sopban a széna foglalta cl a helyet. A kórót szecskavágóval felvágták, mert így a jószág jobban
megette.
A kukorica elraktározása nem okozott különösebb gondot a Hegy- közben. Bár a XVIII. századból is tudunk tengerikasról,263 ez a paraszti gazdaságokban sohasem terjedt el, mert nem volt rá szükség. Azt a kis mennyiséget, amit termeltek, a padláson, a kamrában, esetleg a ház eresze alatt fel- fűzve is el tudták tartani.
A kukoricát a legegyszerűbb kézi eszközökkel morzsolták. Az 1960-as években kezdtek kézzel hajtott gyári morzsolók terjedni, a vetésterület nagyságának bizonyos megnövekedésével kapcsolatban.
A Hegyköz kukoricatermelésének jellegét, terminológiáját tekintve dél, sőt inkább délnyugat felé kapcsolódik.26 Ez magától értetődő, hiszen ez a növény dél felől terjedt, másrészt a termelés legészakibb területéhez tartozik, melyen felül már említésre méltó mennyiségű kukoricát nem találunk.