Fehérjeforrások a sertéstakarmányozásban - A fehérjeforrások in vivo minősítése és helyettesítésük biológiai alapjai

1. Bevezetés 
2. A fehérjék szerepe, emésztése és sejten belüli anyagcseréje monogasztrikus állatokban 
2.1. A fehérjék szerepe 
2.2. A fehérjék emésztése és sejten belüli anyagcseréje 
3. A sertéstakarmányok fehérjetartalmának in vivo minősítése 
3.1. A fehérjék biológiai értéke (BÉ) 
3.2. In vivo fehérjeemészthetőségi vizsgálatok 
3.2.1. Bélsárgyűjtésre alapozott emészthetőségi vizsgálatok sertéseknél 
3.2.2. Ileum chymus gyűjtésre alapozott emészthetőségi vizsgálatok (aminosavak ileális emészthetősége) 
4. A sertéstakarmányok fontosabb fehérjeforrásai 
4.1. Növényi eredetű fehérjeforrások 
4.2. Állati eredetű fehérjeforrások 
5. A fehérjeforrások helyettesítésének biológiai alapjai és a helyettesítés gyakorlati végrehajtása a takarmányreceptúra készítésekor 
5.1. Biológiai alapok 
5.2. Számítógépes példa a fehérjeforrások helyettesítésére 
6. Fontosabb következtetések 
7. Felhasznált irodalom 

Fontosabb következtetések
A jelen közleményben megtárgyalt kísérleti adatok alapján az alábbi fontosabb következtetések vonhatók le:

• A sertéstakarmányok (takarmánykomponensek) fehérjetartalmát általában a fehérje biológiai értékével (BÉ) és az in vivo fehérje (aminosav) emészthetőségi vizsgálatokkal minősítjük.
• Kísérleti adatok bizonyítják, hogy sertéstakarmányok esetében az ileális emészthetőség sokkal érzékenyebb módszer a bélsárgyűjtésre alapozott módszernél, ezért a takarmánykezelési eljárások esetleges hibáit biztosabban jelzik, mint a bélsár emészthetőségi adatok.
• A jelenleg rendelkezésre álló módszereket figyelembe véve akkor tudjuk a sertések aminosav-szükségletét a legpontosabban kielégíteni, ha a takarmányreceptúrák összeállításánál a takarmányok ileálisan emészthető aminosav-tartalmával számolunk.
• Az aminosavak ileális emészthetőségét sertések esetében többféle módszerrel határozhatjuk meg. Az ide vonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy valamennyi kanülözési eljárás megbízható adatokat szolgáltat. A módszer megválasztásáról azonban a takarmány összetételét, az állat korát, valamint a vizsgálatot végző team gyakorlatát is figyelembe kell venni.
• A sertéstakarmányok fehérjeforrásainak a helyettesítéskor a lineárplató elvet, az aminosavak ileális emészthetőségének elvét, az ideális fehérje elvet, az ileálisan emészthető lizin /emészthető energia arányának elvét, továbbá a növényi eredetű fehérjeforrások antinutritív tartalmának elvét, valamint a takarmányok foszfortartalmának emészthető foszforban történő megadásának elvét kell alkalmazni.
• Amennyiben a helyettesítést ezen elveknek megfelelően végezzük el, akkor nem kell a termelés csökkenésével és a húsminőség romlásával számolnunk.
• Az abrakkeverék fehérjeforrásának más fehérjehordozóval történő, helyettesítésekor, először az etetésre kerülő abrakkeverék emészthető energiatartalmát (DE) kell meghatároznunk. Ezután a megfelelő ileálisan emészthető lizin/DE arányt kell kiválasztanunk. Végül az ideális fehérje elv szerint a lizin és a többi ileálisan emészthető aminosav arányát kell meghatároznunk. Ha esetleg állati eredetű fehérjehordozót növényi eredetűvel helyettesítünk, akkor feltétlenül gondoskodnunk kell az abrakkeverékek foszforkiegészítéséről is. A foszforszükséglet pontosabb kielégítése érdekében a takarmánykomponensek emészthetőfoszfor-tartalmával kell számolnunk. Növényi eredetű fehérjeforrás alkalmazása esetén 500 FTU/kg koncentrációban javasolható a fitáz enzim takarmányba történő keverése.